Archív

“Hayeknek nemcsak az az innovatív ötlete támadt, hogy egy vallásos felhangokkal átitatott, filozofikus tartalmú animációs filmet vigyen vászonra, de azt is elhatározta, hogy mindezt kézzel rajzolt formában fogja megvalósítani. Mintha csak az lett volna a célja, hogy a filmjét senki se nézze meg.”  – olvashattam a cartoonbrew.com-on, amikor a film megtekintését követően megpróbáltam összerakni, mit is láttam a 13. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál – egyébként igenis csaknem telt házas – nyitó vetítésén, az Urániában.

Ez a két mondat nagyjából össze is foglalja a lényeget, habár amikor beültem a filmre, még nem tudtam, a produkciót Salma Hayek jegyezte, sem azt, mennyire filozofikus tartalmú lesz, mindössze annyit, hogy a filmnek valamiféle köze van Tomm Moore ír animátorhoz, ami számomra már önmagában is elegendő volt, hogy jegyet váltsak az előadásra. (Hozzáteszem, az Anilogue szervezőiben is volt annyi spiritusz, hogy az esemény műsorfüzetében is épp egy Moore-képkockával reklámozzák a filmet.)

01_On_Freedom__Michal_Socha

A film koncepciója egyébként a maga nemében nemes, csak épp nem igazán szerencsés, és mindehhez csupa elismert művészt megnyerni szintén dicséretes produceri teljesítménynek tekinthető. A végtermék azonban sajnos magán viseli a szerelemgyerekek iránti elfogultság tüneteit: Salma Hayek kedves szerzőjének, Kahil Gibrannak és saját, libanoni gyökereinek szeretett volna – ebben a formában szerintem nem igazán maradandó – emlékművet állítani, látszólag másodlagossá minősítve a „hogyan” kérdését.

Értékelendő ugyan Hayek azon célkitűzése, hogy a filmmel mind a felnőtt-, mind a gyerekközönséget bevonzza a mozikba, csak sajnos szerintem ezt sem sikerült maradéktalanul megvalósítania. Legalábbis én nem gondolnám, hogy egy film attól lesz népszerű a kiskorúak körében, hogy olyan olcsó gegekkel fűszerezik meg az egyébként nehézkes példabeszédekből összeollózott forgatókönyvet, mint a kleptomániás kuka kislány és betanított sirálya randalírozása a városban, no meg édesanyja folyamatos magyarázkodása emiatt; vagy a kétséget kizáróan a Matt Smith alakította Doktor Who-ról mintázott őr ügyefogyott udvarlása a kislány megözvegyült anyukája iránt; netán maga a kikapós özvegy figurája, aki a Salma Hayek által kölcsönzött búgó hangjával és riszáló csípőmozgásával könnyen azt a bűnös gondolatot ébreszti az emberben, hogy szegény megboldogult férj vagy féltékenységi rohamában vethetett véget az életének, vagy jobb esetben becsületbeli párbaj-vesztesként fejezte be pályafutását…

07_On_Good_and_Evil__Mohammed_Saeed_Harib

A történet alapja a maronita keresztény libanoni filozófus, Kahlil Gibran 1923-ban megjelent, a filmmel azonos című műve, amelyet világszerte számos nyelvre lefordítottak, és leginkább a New Age mozgalomnak köszönhetően vált közismertté elsősorban Amerikában olyannyira, hogy Gibran állítólag a harmadik legolvasottabb költőnek számít, Shakespeare és Lao-ce után.

A könyv összesen 26 prózaverset tartalmaz, amelyek a legkülönfélébb hétköznapi és kevésbé hétköznapi témaköröket dolgozzák fel, úgymint a szeretet, a házasság, a gyermekek, az evés-ivás, a munka, a szabadság, a jó és a rossz, valamint a halál, hogy csak azokat említsem, amik a filmbe is bekerültek. Mellesleg végig is olvastam, és tényleg szép, ellenben cselekmény vagy legalább valamiféle logikai ív még annyira sincs benne, mint a filmben, így már könnyebb átéreznem, milyen nehéz dolguk lehetett az alkotóknak.

A filmben összesen hat azonosítható karakter van, akik közül ketten szerepelnek az eredeti műben is: Almusztafa, a mester, valamint Almitra, a kislány (habár a könyvben eredetileg papnő, méghozzá „az első, aki fölkereste őt, és hitt benne”). A többiek: Kamila, Almitra anyukája; Halim, Kamila udvarlója; az Őrmester, Halim főnöke és a Pasa, a főgonosz. És természetesen mind tökéletesen egydimenziósak, cserébe – ismét Hayek produceri erényeit bizonyítandó – mindannyiukat neves színészek szinkronizálták, többek közt ugyebár maga Hayek.

03_On_Marriage__Joann_Sfar

A mind cselekményében, mind látványvilágában felületesen megrajzolt kerettörténet pedig nagyjából két mondatban összefoglalható: a politikailag veszélyesnek minősített és emiatt éveken át idegen földön, házi őrizetben tartott polihisztor (élet)művészt, Almusztafát váratlanul szabadlábra helyezik, ám mielőtt hajóra szállna, még berendelik a főmuftihoz, aki ismerteti vele az apró betűs részt, miszerint a szabadsága feltétele sajnos az, hogy visszavonja a tanításait. Amire Almusztafa természetesen nemet mond, így végül a kikötő helyett a kivégző osztag elé viszik. Lássuk be, nem egy vidám történet, ellenben nem is bonyolították agyon, és habár mindezt igyekeztek humorral párosított fennköltséggel ellensúlyozni, ez így együtt nem igazán működik a filmen.

Ami szimpatikus, vagy legalábbis hihető mindebből, az inkább a városlakók ábrázolása, akik egészen hitelesen képviselik a jó szándékú csürhe hozzáállását: útravalóul még gyorsan megpróbálják kipréselni Almusztafából „az igazságot”, fizetség gyanánt pedig bőségesen megetetik-megitatják szeretett mesterüket, majd amikor kiderül a „turpisság”, kivonulnak a börtön elé tiltakozni, és kapva kapnak az alkalmon, hogy az eset ürügyén kicsit össze is balhézhassanak a hatalom embereivel. (Aztán meg valószínűleg élik majd tovább a mindennapjaikat úgy, mint azelőtt.)

02_On_Children__Nina_Paley

De ha már mozgóképről, ráadásul animációról van szó, akkor beszéljünk a látványról is. Legjobban talán a „zavaróan eklektikus” jelzővel tudnám jellemezni, ami persze nem meglepő, ha azt vesszük, hogy A prófétából kiragadott nyolc verset – plusz a keretet – kilenc teljesen különböző művész illusztrálta. És ezek a művészek állítólag mind nagyon híresek (bár bevallom, én még csak hírből sem ismertem őket), ennek ellenére szerintem két jelenet is kifejezetten rondára sikeredett. Az egyik Nina Paley passzusa a gyermekekről, aki nem tudni, vajon koncepciózusan animálja-e robotszerűre az egyébként nem is kézzel, hanem számítógéppel rajzolt figuráit; ráadásul az egész filmjét – bizonyára autentikusnak szánt – plakátszínű, geometrikus motívumokkal zsúfolta tele. A másik mellélövés pedig Bill Plympton „humoros-naturalista” színesceruza-filmje evés-ivás témakörben, ahol a magam részéről már a témaválasztás indokoltságát is kétségbe vonnám, így talán nem is csoda, ha nem is sikerült belőle semmi jót kihozni. A többi kisfilm azonban valóban rendkívül színvonalas, és önmagában is kerek egész, ráadásul meghozták a kedvem ahhoz is, hogy a jövőben utánanézzek ugyanezen művészek – Michal Socha, Joan C. Gratz, Mohammed Saeed Harib, Gaëtan és Paul Brizzi, valamint Joann Sfar további produkcióinak is.

A filmben ugyanakkor fontos szerepe van a zenének is, amelyet a számos blockbusterben közreműködő Gabriel Yared komponált, kiegészítve néhány eredeti Gibran-vershez írt dallal, amelyek a csupa ír Damien Rice, Lisa Hannigan és Glan Hansard zenészszekció munkáját dicsérik. Ezek közül is kiemelném a Hannigan és Hansard által közösen írt és előadott On Love című szerzeményt, amely éppen a kedvenc, Tomm Moore által illusztrált jelenetben csendül fel. Vagyis éppen abban, ami miatt eredetileg is bementem a moziba, és egyúttal, ami miatt összességében elégedetten is távoztam onnan. A szeretetről írt jelenet ugyanis szöveggel, animációval és zenével együtt úgy, ahogy van, tökéletes, és ha valamiért, akkor ezért valóban érdemes volt megnéznem a filmet, amelyet mellesleg az Oscar-jelölés esélyesei között is emlegetnek, így nem kizárt, hogy fogják még vetíteni a mozik nálunk is.

Galaczi Zsófia

Kapcsolódó:
Régi vagy új? Az indie margójára, 1. rész: cipőorrnézegetés kinn

Megosztom.

Comments are closed.