Archív

vbkbz00

Remeg, hintázik a pohárban, vörös-feketén.
Boroskóla az erősítő tetején.
A lábdob és basszus lüktetésébe bekúszik a hívás, menni kell, újra.
A boroskólának nem lehet nyugta.


Napokig kínzott a gondolat, úgyhogy elhatároztam, elviszem Boroskólát Ámerikába. Végig akart menni a híres 66-os úton, cowbojokat látni, útszéli motelben aludni, meg sivatagban éjszakázni a kaktuszok tövében. Hiába mondtam neki, hogy a 66-os már nem a régi, hajthatatlan volt. Vettem egy mély levegőt, aztán másnap elindultam intézkedni. Kértem neki is vízumot, bevallom, nagyon furcsán néztek, azt gondolták viccelek, úgyhogy másnap bementünk kézen fogva, Boroskóla és én, a bevándorlási hivatalba. Ránéztek, majd vissza rám, és szó nélkül kaptuk a pecsétet. Mondom, elszánt volt.
Nem volt elég pusztán Amerikába menni, hiába győzködtem: két hét Miamiban tengerparton héderezés, és mintha kicseréltek volna. Azt akarta béreljek autót, repüljünk Chicagóba és menjünk végig a 66-oson. Önfejű pöcs, de így szeretem. Megnéztem, azért még maradt valami a régi útból, úgyhogy foglaltam jegyet, és már csomagoltunk is. Önelégült vigyorral nézte végig, ahogy az alsógatyákat tömködöm a bőröndbe megadóan. Belegondoltam, két hétig úton, összezárva egy kocsiban… Kemény lesz.

Landolás Chicagóban sok óra repülés után zúgó fejjel. Szürke, barna, vörös épületek, felhőkarcoló-dzsungel, sikátorok, filmekbe illő fekete tűzlépcsők. Kicsik vagyunk ebben a robot-városban. Boroskóla megrángatta a nadrágom szárát. Ránéztem, szó nélkül egy távolabbi pontra mutatott, Chicago legmagasabb épületére, a Wills Tower-re. A lift egy perc alatt felrepít a kilátóhoz, egészen pontosan a 103. emeletre. Szédítő a magasság, nem is mertem kinézni. Boroskóla bezzeg egyből kiült a párkányra. Végignéztem a városon. Annak ellenére, hogy Chicago kétharmada leégett a múltszázad elején, elég durván felhúztak egy hatalmas, modern várost. Itt épült a világ első felhőkarcolója is.

vbkbz-vbk01 vbkbz-vbk02

Mászkáltunk az utcákon és a folyóparton, így lyukadtunk ki a House of Blues-nál. Plakát a bejáratnál: Summer Slaughtre Tour – Dillinger Escape Plan, Cattle Decapitation, Periphery, Animals as Leaders, the Ocean, Norma Jean és mások. Hmmm… Boroskólára néztem, ő ingatta a fejét, de bementünk. Üvöltött a metál, szinte leszakította a fejemet, innen engem már nem lehetett kirobbantani zárásig. Megtámasztottam a pultot, kértem egy boroskólát, és féltékenység ide vagy oda, finom volt, megittam belőle úgy 10-15-öt. A baj akkor kezdődött, mikor először akartam rágyújtani. Nem lehetett kimenni, bent meg tilos. Leszámítva a wécében, ahol nincs tűzjelző. Ide tömörült mindenki enyhíteni a nikotin és THC éhséget.

Pár óra alvás után Boroskóla rugdosott ki az ágyból. Haragudott rám, de nem tudom miért, az este teljesen kiesett. Bepattantunk az autóba, átverekedtük magunkat a szokásos nagyvárosi dugón és irány a Route 66!
Rátaláltunk az útra. Saint Louis-ig akartam menni egyhuzamban, de nem könnyű követni a 66-ost. Néhány államban egy darab táblát sem tesznek ki. Megálltunk egy poros garázs-benzinkútnál Dwight mellett. Egy idős férfi a garázs előtt ült egy széken. Köszöntünk, Boroskóla beszélgetni kezdett vele. Kiderült, az öreg csukott szemmel is eltájékozódna a 66-oson és nekünk adott egy részletes térképet, amit egy utazó készített még 2006-ban. Ráadásul a férfi nagyanyja az 1880-as években emigrált ide Magyarországról, és miután ezt elmondta, megölelt minket, mintha rokonok lennénk. Másnap bekerültünk a helyi lapokba.

vbkbz-vbk04

Egész nap csak a végtelen kukoricamezők mellett robogtunk fel-le a dombokon át. Már értem honnan lesz nekik ennyi Corn Flakes… Az úton mindenhol elütött örvös tatuk hevertek, s ettől Boroskóla nagyon elszomorodott. Végül beértünk Saint Louis-ba. Elég nyomott hangulatú város, de azért érdekes. Itt van egy cseszettül nagy hajlított izé, az Arch, Amerika legnagyobb emlékműve.

Saint Louis egyébként a megszállott fűnyírók földje. Állandó zúgás, nyírják a kertet, a parkokat, az útszéli gyepcsíkot, mindent. Még a sövényt is fűnyíróval vágják, ilyen mini–traktorszerűvel, amire fel lehet ülni. Boroskóla is kipróbálta, és mintha drog lett volna, alig tudtam lerángatni róla. De legalább újra jókedve lett.
Éjszaka egy útszéli motelben szálltunk meg a semmi közepén. Boroskóla ötlete volt, én tovább akartam menni. Persze éjszaka betojt, nem bírt aludni, hallgatta a kintről jövő zajokat. Én is a plafont bámultam, és nem egyszer bevillant a híres zuhanyzós jelenet a Pszichóból.

vbkbz-vbk05

Oklahomában megálltunk egy dinerben. Pont olyan volt, mit a Ponyvaregényben, ahol nyuszimuszi felugrik az asztalra, pisztollyal a kezében. Itt lehetett rendelni 72 unciás steak-et. Soknak tűnt amúgy is, de nem értettem, ezt miért olyan nagy szám. Boroskóla magyarázta el, ez nagyjából 2 kiló színtiszta marhasült. Ha valaki egy óra alatt betolja, az a ház vendége volt. 11 és 69 éves kor között rengetegen próbálták már, a csúcstartó egy fickó, aki kettőt evett meg…

Texas. Poros út, végtelen mezők és cserjés-kórós puszták órákon keresztül, unásig.  A növényzet egyre ritkult, és a talaj egyre vörösebb lett. A kietlen tájnak is megvan a szépsége. Ha feltámadt a szél, ördögszekerek szaladtak keresztül az úton. Nagyjából öt órán keresztül nem láttunk semmilyen járművet az úton, ami hol kanyargós, hol pedig álmosítóan egyenesen tart a végtelenbe. Itt kezdődik az igazi vadnyugat.
Amarillo mellett van a Cadillac Ranch, ezt mindenképpen meg akartuk nézni. 1974-ben Chip Lord és egy másik művész arc kezdte egy Cadillac-temetővel, de az még három kilométerrel arrébb volt. Ideköltöztették, és mindenki, aki elmegy errefelé, firkálhat valamit a földbe ásott roncsokra. Én csak aláírtam, Boroskóla meg fütyit rajzolt az egyikre.

vbkbz-vbk03 vbkbz-vbk06

vbkbz-vbk07

Innen Utah felé mentünk tovább Új-Mexikón keresztül. Ahogy elhagytuk Texast egy szellemvárosba értünk, Glenrino-ba. A köves út mentén az elhagyatott sárgás pusztaságban romos, kihalt tanyák, lerobbant, ősrégi autók viselték némán az enyészetet. Padlógázzal száguldottunk tovább, minél messzebb akartunk kerülni e kísértetjárta helytől. Mögöttünk porzott az út.

Utah-ban lassan újra minden izzó vörös színre vált. Kamikáze-gyalogkakukkok százai rohantak át az autónk előtt. A Monument Valley-be érve mindenhol a Marlboro-cowboyt láttam felbukkanni, szigorúan félig kigombolt ingben, szájából kilógó cigivel, musztángon ülve. Rajta nem fog sem az idő, sem a tüdőrák.

Boroskólának megint vizelnie kellett, úgyhogy félreálltam a kocsival. Kiszálltunk. A sivatag közepén voltunk, mellettünk csak a feltöredezett út, és tökéletesen síri csend. Csak a szellő zizegett néhány kiszáradt kóróval. Sokáig álltunk ott, és néztük ezt a hihetetlen, marsbéli tájat. A nap elindult a horizont felé. A távolban prérifarkasok kezdtek üvölteni.

Hosszú és fárasztó volt az út az arizonai sivatagon keresztül, de kétség kívül a legszebb táj volt, amit Boroskólával valaha is láttunk. Csak hát a rekkenő hőségben Boroskóla kezdett kiszáradni. Nagyvárosba kellett érnünk mihamarabb, hogy ne legyen baj. Én sem ittam már napok óta.

vbkbz-vbk08

Este értünk a Grand Canyonhoz. Olyan vak sötét volt a fenyvesben, hogy lámpa nélkül az orrunkig sem láttunk. Ahogy kiszálltunk, egy nagyon különös, párás fenyőillat csapta meg az orromat. Semmihez sem hasonlított, amit ezelőtt éreztem. Egy zajra lettem figyelmes, egy szarvas kolbászolt el lassan az autó mellett. Boroskóla óvatosan tapogatózva elindult a sötétben, én is utána mentem. És akkor egyszer csak halványan felsejlett alattunk a mélység. Megtorpantunk. Alig vártam, hogy reggel legyen. Nem is mentünk tovább, itt aludtunk a kocsiban.

Arra ébredtem, hogy a nap az arcomra süt a fenyőágakon keresztül. Álmosan megdörzsöltem a szemem és kiszálltam. A reggeli napfény felszárította az előző esti illatot. Elindultam a fák széle felé. Ott volt. A semmi. Egy kis betonút és nagyjából két kilométer mélység, ameddig a szem ellát. Félelmetes és egyben szörnyen gyönyörű látvány, amitől kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam. Egy olyan alföldi gyereknek, mint én, akinek gyerekkora legmagasabb pontja a régi laktanya lődombja volt, ez leírhatatlan érzés.

vbkbz-vbk09

Végre Vegasba értünk. Reggel nyolc órakor majdnem ugyanannyira tömve vannak az utcák, mint éjszaka. A bárok, kaszinók sosem zárnak be, ez a város sosem alszik. A Luxorban szálltunk meg, hozattunk 10 üveg bort és kólát a szobaszervizzel, aztán semmi. Aludtunk, mint akiket fejbe vágtak. Este hatkor ébredtünk, lementünk szétnézni a városba. Neonfények, kaszinó-hotel hegyek, mindenhol kurvák és drogdílerek. Minden és mindenki eladó, és az egész városban folyton csörög a pénz.

Bementünk egy kaszinóba. Bent tömeg a játékgépeknél, egyszeri szerencselovagok a rulett asztalnál és öreg játékfüggők kártyázták el éppen az utolsó vagyonukat. Megtámasztottuk a pultot. A mixer mondta el, ha játszunk, a pia ingyen van. Boroskólának felcsillant a szeme, megrántottam a vállam és beültünk pókerezni. Egymás után hozták az italokat, és egy darabig nyertünk. Átmentünk kockázni, szórtuk a pénzt, jöttek a nagymellű szőkék, akik pont erre utaztak.

Másnap délben nyöszörögve ébredtünk. A függönyön beszűrődő fénytől még jobban megfájdult az agyam.  Összepakoltunk, Los Angelesbe akartunk továbbmenni, de a kulcs sehol nem volt. Boroskóla kapott észbe. Eljátszottuk a kocsit. Másnaposan kullogtunk el az első helyig, ahol autót tudtunk bérelni, és reméltük, előbb lépünk le az országból, minthogy ez kiderülne.

vbkbz-vbk10 vbkbz-vbk11

Laza négy óra alatt értünk Los Angelesbe. Az egész város iszonyat drága és műanyag, a tökéletesen fésült pálmafás sugárutak undorítóan egyformák, és mindenhol fényképezőgébek ezrei kattognak a nap minden percében. Természetesen elmentünk Hollywoodba, Boroskóla mindenképpen akart egy képet magáról a Hollywood Boulevard-on Chuck Norris csillagánál állva.

Jártuk a bárokat és az éttermeket, minden csillogó és fényűző. Beültünk egy étterembe vacsorázni, és velem szemben Boroskóla elkezdett pózolni egy fotósnak. Gyanús volt, kicsit arrébb hajoltam. Boroskóla mögött ült Cameron Diaz valami producerrel.

Továbbmentünk a városban, kissé spiccesen, úgyhogy szórakozóhelyet kerestünk, bulizni akartunk egyet a hosszú út után. Abban a negyedben voltunk, ahol a legjobb bárok, klubok és nem mellesleg tetoválószalonok vannak. A helyek előtt hosszú sorok, mindenki arra vár, hogy bejusson oda, ahova a sztárok is járnak. Mi Boroskólával bekommandóztunk a kidobók mellett. Nem is értem, hogy sikerült, de bent voltunk. Valami feka zene dübörgött, zsúfolásig tele volt a hely. Megtámasztottuk a pultot. Nemsokára észrevettem, hogy Mila Kunis és Jennifer Lawrence buliznak a túloldalon. Megrángattam Boroskólát, és odamentünk, hogy velük bulizzunk egy kicsit. Igazából hamar meguntuk a helyet, és ahogy kiléptünk az utcára, egy dögnagy Hummerből szállt ki, pont az orrunk előtt, nem más, mint Marilyn Manson. Boroskóla farklasszemet nézett vele egy percig, majd cimborákként borultak egymás nyakába, betuszkoltak minket a kocsiba, és irány Venice Beach. Hippik tömegesen, legális fű, még több szórakozóhely, és a rock and roll…

Ismerős hangra ébredtem. Monoton zúgás és sirályok. Idegen, kellemes illatú hajba túrtam az arcom. A nap még csak éppen felkelőben volt. Oldalra néztem, Boroskóla ott feküdt nem messze a homokban valami csajjal. Kemény volt az este. Körbenéztem. Santa Monica partján voltunk. Elérkeztünk az út legvégére, ahonnan már nincs tovább. Kicsit mocorogtam, hogy kihámozzam magam az ismeretlen csaj alól. Arrébbsepertem arcából a hajat és akkorát koppant az állam a homokban, amilyen még nem volt: Mila Kunis feküdt félmeztelenül a karjaimban. Nem hittem a szememnek. Aztán jobban megnéztem, csak valami random csaj volt a bárból…

Berente Zolika elbeszélése alapján
írta Décsy Eszter

Képek: Berente Zolika

vbkbz-vbk12

Megosztom.

Szólj hozzá

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu