Archív

Tarantino mester legújabb filmje, a The Hateful Eight (Az Aljas nyolcas) a napokban került végre mozikba itthon is. A hányattatott sorsú forgatókönyv kérdéses volt, hogy elkészül-e egyáltalán, két éve ugyanis már kiszivárgott egy verziója, de szerencsére úgy döntött, mégis leforgatja a mozit. Amerikában december 25-én mutatták be egy roadshow keretében 70 mm-es filmen, nálunk pedig múlt csütörtökön volt a premier. Western Tarantino szájízzel, avagy Samuel L. Jackson, Kurt Russell, Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir, Tim Roth, Michael Madsen és Bruce Dern egy vásznon.

A sztori egyszerű; az amerikai polgárháború utáni feszültségekkel teli években Wyoming hófödte hegyei között fogat nyargal végig, sietnek Red Rock-ba a hóvihar elől. A Kocsisnak (O.B. – James Parks) két utasa van; Hangman a fejvadász (Kurt Russell) és a hozzá bilincselt Daisy Domergue (Jennifer Jason Leigh). Egy hágó közepén megállítja őket a három fagyott hullán kuporgó Major Warren (Samuel L. Jackson), akinek kidöglött a lova, és meggyőzi őket, vigyék el, majd később még egy potyautast is felvesznek, a jövendőbeli seriffet (Walton Goggins). A hóvihar vészesen közeleg, kénytelenek megállni Minnie boltjánál, hogy ott töltsék az éjszakát, igen ám, Minnie és Sweet Dave helyett egy maroknyi fickót találnak, akikre egyáltalán nem számítottak. A mexikói Bob (Demián Bichir) fogadja őket, odabent pedig Morbay, a hóhér (Tim Roth), az öreg General Sandy Smithers (Bruce Dern) és a titokzatos Joe Gage (Michael Madsen). Mindenki gyanús és gyanakvó, mindenki félti a hulláját/vérdíját/titkait, és persze a szálak egyre érdekesebben fonódnak körülöttük, mígnem Tarantino belelendül, aztán hullanak, mint a legyek, ki méreg, ki golyó által.

h8ful_5

Tarantinonak szokása, hogy különböző műfajokat értelmez újra. A The Hateful Eight western, avagy inkább anti-western. A forró napsütötte sivatagos táj helyett a sztorit havas hegyekbe helyezi, a golyózáporral tarkított lovasüldözések vagy vonatrablások és más tipikus westernelemek helyett pedig kamaradrámát kapunk; egyetlen helyszínen játszódik a történet. Két klasszikus westernkellék viszont biztosan belekerült: Michael Madsen meg-megpendülő sarkantyúja, és Ennio Morricone zenéje. Ez utóbbi különösen izgalmas, ugyanis Morricone nagyjából 40 éve nem írt filmzenét – ez is inkább illene egy jó thrillerbe vagy horrorba, mint westernbe -, Tarantino pedig most először dolgozott zeneszerzővel.

A film kereken háromórás, mégis úgy álltam fel a végén, hogy “jé, már vége is?”. A feszültséget ugyanis végig tartja, folyamatosan újabb csavarokkal és poénokkal ragaszt a székbe, az idő pedig észrevétlenül telik. Pedig a szereplők nem igazán hagyják el Minnie boltját. Ettől aztán sok ponton Tarantino első filmje a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) jutott eszembe, sőt, Agatha Christie Tíz kicsi néger című klasszikus krimije is erősen érezhető a háttérben, de azon is nevettünk, hogy gyakorlatilag egy vér-izgalmas gyilkosos játékot nézhettünk végig széles vásznon. De ha tényleg csupán ennyiről van szó, vajon miért is használt Tarantino 70 mm-es filmet, hogy szuper-széles vásznon nézzük ugyanazt az egy helyiséget? Nem csak azért, mert megteheti, hanem mert így színházzá változtatta a mozit, a kamaradarab valóban színpadon játszódik, ahol, ha elég éles szeműek vagyunk, észrevesszük a háttérben történő apró stikákat is, amiről persze az előtérben brillírozó színészek rendre el is vonják a figyelmünket. Érdemes tehát újranézni figyelmesen. A képekről egyébként Robert Richardson operatőr gondoskodott, aki már a Django-nál, az Inglourious Basterds-nél és a Kill Bill-nél is dolgozott a mesterrel (de sok más nagy filmet is fényképezett, a Shutter Island-től a Natural Born Killers-ig). És még valami a moziélményről: senkinek eszébe ne jusson szinkronnal nézni, a párbeszédek (köszönhetően a forgatókönyvnek és a színészeknek) már-már líraian dallamosak és ritmusosak, egyszerűen egy élmény hallgatni.

És ha már a párbeszédeknél járunk; gyönyörű képi világ, zseniális dramaturgia ide vagy oda, azért mégiscsak a színészi játék a másik legfontosabb és legjobb összetevője a filmnek. A színészek jó része dolgozott már Tarantinoval, néhányuk többször is. Az abszolút kedvencem a Major Warren-t alakító Samuel L. Jackson, akinek nem ez élete alakítása, de szerintem tökéletesen megfogta a veterán, háborút is megjárt fekete fejvadász karakterét. Az a nagy monológja a film közepén General Smithers fiáról kicsit rezeg számomra, ennek ellenére – ahogy a moziban majdnem mindenki – én is nagyokat nevettem. Tipikus Tarantino-humor. A történet másik két kulcsszereplője Kurt Russell és Jennifer Jason Leigh, akik a film nagy részében egymáshoz is vannak bilincselve. Russell cinikus, túl-óvatos és dörzsölt Hangman-je szintén jól megformált karakter, jobb, mint amit vártam tőle. A Deathproof-ban már dolgoztak együtt, ott is nagyon szerettem a karakterét, gyanítom jól megtalálták a közös hangot a rendezővel. Jennifer Jason Leigh-től sokan el voltak ájulva, nekem inkább változó. Jól adja a gyagyás csajt, de inkább csak akkor vicces, ha kap egy nagy könyököst, míg a gyűlölettel teli, vérző arcú-kivert fogú gengszter-hugi megint csak lehetett volna erősebb. Tim Roth, ahogy mindig, nagyon jó választás volt, kifinomult modorral alakítja a modoros angol hóhért, neki írt szerep. Michael Madsen járta meg a legtöbb Tarantino filmet, és itt is, ahogy mindben, kissé erőtlen alakítása van, nem értem Tarantino miért szereti annyira, de nem volt zavaró, csak olyan szokásos, mint egy kötelező kellék. Aki viszont borzasztóan tetszett (azaz nem tetszett), az Walton Goggins figurája. Zseniálisan hozza azt az igazán tenyérbemászó, nagyon amcsi, régi filmekből vett rágógumi akcentusú figurát, amitől a hideg futkos a hátamon, megtestesít mindent, amit szívből utálok az amerikai filmekben, főleg a régi krimikben és westernekben. Le a kalappal! Még egy apró öröm – apró, mert csak nyúlfarknyi szerep – Zoë Bell beugrása Six-Horse Judyként. A kaszkadőrből avanzsált színésznő üde színfolt volt itt is.

h8ful_3

Ahogy mindig, ez a film is fejezetekre van bontva, amit bevallom, iszonyatosan szeretek Tarantino filmjeiben. Ez a regényszerű narratíva védjegyévé vált és nagyon jól bánik vele. Sőt, itt még egy csavart belerakott, a film kétharmadánál ő narrálja a filmet (megtanult artikuláltan beszélni), amitől olyan érzésem volt, mintha rendezői kommentárral nézném, és ezt kifejezetten viccesnek találtam. A túlhúzottan brutális vagy gyomorforgató jelenetekkel azonban egy kicsit visszafogottabban bánt, bár a vérhányós részt (és egy-két fejlepuffantást) azért sikerült már a nagyon gagyi amcsi vígjátékok szintjéig kimaxolni. A lezárást szépen elvarrta, a nagy titkokra is fény derül, mégis nyitott a vége, amit szintén szerettem, mert nem befejezetlen, inkább izgalmas.

Hogy ez lenne-e a mesterműve? Nem tudom. Mindenképpen újra kell néznem, és ezt mihamarabb meg is fogom tenni. Imádtam, euforikus hangulatban jöttem ki a moziból, mégsem éreztem azt, mint a Pulp Fiction, a Deathproof vagy az Inglourious Basterds után. Mindenesetre ismételten nagyon nagyot alkotott. Nem csak Tarantino-rajongóknak köztelező mozi!

Décsy Eszter

 

h8ful_1

h8ful_2

Megosztom.

Comments are closed.