Archív

A csillámpónik otthon maradnak, már nem szól a gumimacik hurrá-vidám dalocskája, elindulunk a fények és hangok nyomában, egyszer csak megérkezünk Sündörhöz és Niruhoz. Nyomasztó poszt-apokaliptikus világban játszódó gyerekmese? Felnőtteknek írt játék a szavakkal? Úttörő kötet egy bátor grafikustól, aki a “Híres Gödöllői Őrült Prof” találmányain edződött?

Amikor kinyitottam a Sündör és Nirut, elég furán éreztem magam. Mesét készülök olvasni, azért ez mégiscsak bizarr ebben a korban. De bíztam a szerzőben annyira, hogy nekifussak. Különleges, fura, kettős világba csöppentem, és becsszó, minden percét élveztem. A szerzőt, Borbáth Pétert, és a grafikust, Remsey Dávidot faggattam a novemberben megjelent kötetről.

Van egy ilyen hülye sztereotípia, hogy a mesék nagytöbbségét unatkozó anyukák írják vagy olyan depresszív és pszichotikus férfiak, mint Andersen, de neked se gyereked és se kattanásod. Mégis hogy jött, hogy mesét írj?

Péter: Korábbi szövegeim alapján Kollár Árpád [a FISZ/Fiatal Írók Szövetségének elnöke – a szerk.] és Tsík Sándor a Csimota Kiadótól egyszer megkérdezték, miért nem írok mesét. Rájöttem, hogy van is egy, még korábbról, amit az Álombrigád nevű zenekaromnak írtam, hogy majd jól előadjuk. Egy zajgyűjtemény volt benne, ami jó nagy teret adott volna a tombolásra. Megírtam a szöveg egy részét, elkezdtünk próbálni, felvettünk rohadt sok hangot, és az egyik srác a szintetizátorhoz rendelte ezeket a zajokat, úgyhogy különböző hangmagasságú csörrenések szólaltak meg. Nagyon jó volt! :) Aztán az egészből nem lett semmi, mert elmentem egy hajóra dolgozni.

Mindig ez az utazás… :) [ Péter az Eupolisz túravezetője – a szerk.]

Péter: Igen. :) Aztán mikor Árpi megkérdezte, eszembe jutott ez a mese, és átküldtem a Csimotának, de az egy befejezetlen próbálkozás volt. Azt mondták, tetszik nekik ez az irány, csak írjak egy tök másikat. :) Az lett az alapja ennek a jelenlegi könyvnek. Valahogy így csöppentem bele. Nem akartam én mesét írni, meg nem is gondolom, hogy ez egy mese – a szó klasszikus értelmében. Szerettem csinálni, és nagy örömmel várom a további részeket is.

Szóval lesz majd folytatás is… Amikor olvastam, nagyon furcsa volt, jó értelemben, hogy tele volt olyan zörejekkel, fényekkel a szöveg, amiket nem tud a hétköznapi ember megfogalmazni. A folytatás ugyanígy a hangokat és fényeket gyűjti majd egybe, vagy esetleg ott inkább szagok, tapintások, ilyesmik lesznek a hangsúlyosak? Van egyáltalán ilyesmi koncepció?

Péter: A szagok izgalmas terület, de túlzottan direkt lenne, hogy na most akkor a szagmese következik gyerekek. Inkább ilyen történeti síkon van meg a fejemben a folytatás, már meg is kellett írnom a szinopszist a kiadónak, de hogy abban pontosan milyen jelenségek és hogyan fognak működni, az az írásnak a folyamatában alakul majd.

Olvassatok bele itt!

Dávid, ti hogyan kerültetek össze, és hogyan kezdted megfogni ezt a különös szöveget?

Dávid: Nekem is volt egy a zenekarom, az Érzelmi ragadozók, ami szintén ilyen zajokkal kísérletező társaság volt, az Álombrigád nagy riválisa. :) Voltak olyan tagok, akik itt is és ott is játszottak, de mi egyszerre sosem voltunk színpadon. Jóval később mutattam a diplomamunkámat Petinek, ami egy gödöllői őrült feltaláló [ Nagyőszi László – a szerk. ] találmányaihoz készült illusztrációk voltak. Ezek írott formában léteztek. Nem valós tárgyak voltak ezek, hanem ilyen misztikus, szürreális, áltudományos szöveghalmaz, újítások az emberiség jövőjének jobbítására, mint például javaslat a lábpedálos családi űrrakétákra, dupla kettős zeppelinek, expedíciósoknak repülő bisztrók. Ezek Petinek is nagyon tetszettek, ebből lett egy közös játék és gondolkodás. Ez jó alapot adott a könyvhöz is, amit sokszor átolvastam, ízlelgettem, hogy mi lehet az a vizuális világ, ami ezt lefedi.

Péter: Dáviddal egyébként pont a diplomamunkájával álltunk a kiadó elé, akiknek megtetszett ez a metszetekből különböző technológiákkal kialakított képi világ.

Milyen metszetek voltak ezek, vagy hogyan készültek?

Dávid: Például konyhai eszközök rajzait, metszeteit szkenneltem be, néhányat megrajzoltam én, és szétszedtem őket atomjaikra, majd ezekből raktam tárgyakból össze új képződményeket. Ha hirtelen ránézel, érzed, hogy van benne valami buhera, valami áltudományosság, hogy minden másból van, mint amivé válik. Úgy éreztem, hogy ez itt a könyvnél is alkalmazható. Mondjuk egy hangnál. Hogyan lehet egy hangot megfogni, ábrázolni? Metaforikus helyzetekkel lehet felépíteni, hogy olyan tárgyakból van összerakva, ami utal a hangra, de ne legyen túl direkt.

A történetben is és az illusztrációkban is van egyfajta kettősség; nagyon „cukik” a figurák, mégis sötét tónusokkal vannak ábrázolva, a történet is aranyos, mégis van benne valami nyomasztó atmoszféra is, mint pl. amikor azt a fémes sivárságot találják meg, az olyan, mint egy poszt-apokaliptikus világ – ez a kettősség mennyire volt koncepció?

Péter: Amikor nekiálltam írni, mondta a kiadó, hogy semmiképpen ne úgy írjam, mintha gyerekeknek szólna, hanem nézzük meg, mi lesz belőle. Nyilván ez egy fejesugrás a semmibe. Írsz valamit és fogalmad sincs, milyen lesz a hatása a célközönségre, vagy ki egyáltalán a célközönség. Mázlim volt, mert van egy csomó unokaöcs és unokahúg, ők nagyon jó tesztközönség voltak, mindig elmondták, mi az ami tetszett nekik, mitől féltek, és rámutattak logikai dolgokra is. A cukiság? Nekem inkább vicces, ahogy a lények találkoznak, oltogatják egymást, de értem hogy mire gondolsz. A kietlenség, a hatalmas fémes területek sci-fis, akár fantasys, poszt-apokaliptikus utánérzete nem volt tudatos a koncepció, csak jött a történettel, de amikor elkezdtem ezt írni, eszembe se jutott a Mad Max 4. :)

sündörésniru fb cover 2

És akkor ebből fakad, hogy elég visszafogottan használ színeket a grafika is?

Dávid: Petit ugye félrehívta a kiadó, hogy felejtse el, hogy valamilyen korosztálynak dolgozik. Nos, velem ugyanezt tették. :) Engem abszolút nem zavart, hogy nem csak a vidámság, kedvesség van az egészben, ami ugye gyerekkönyvek kapcsán elég jogosan felmerül. Az egész hangulatvilágában tényleg van sötétebb vonal, valami tudományos fantasztikus világ, valami elvont, és így a színek is visszafogottabbak lettek. Ez egy libikóka eredménye, mi is tologattuk a határokat, és végül is egy jó aránynál álltunk meg, hogy a szöveggel jól kiegészítsék egymást. Meg egyébként a technika is kívánta; van egy régies beütése az egésznek, és a régi nyomtatási technikák ugye még nem tették lehetővé az élénk, vibráló színeket, a régi gépekkel és papírokkal gyakran besültek a képek, a papír jobban szívta a festéket, ilyesmi.

Nekem is pont az tetszett, hogy nem az a rózsaszín habos babos kis történet, ami első blikkre a mese szóról beugrik. De nemcsak a szöveg és a képi világ tér el a „hagyományos” meséktől, hanem a tördelése is. Nem válik el a kép a szövegtől, hanem egybeér, egymásra reagál, egymásba folyik. Kezdetektől így szerettétek volna? Mi volt ezzel a célotok?

Dávid: Alapból ilyesmit képzeltem el, úgy éreztem, a történet szokatlansága ezt kívánja. Ma már tágabbak ehhez a technikai keretek is, és adódik, hogy az ember megpróbálja ezt kihasználni, játsszon vele, hogy koherens legyen a kép és a szöveg.

Péter: A Csimotánál egyébként más kiadványokban is tetten érhető ez a játékosság, kísérletezgetés. Kiadói koncepció, hogy kezdődjön el ez a játék. Persze nyilván óvatosan kell ezzel bánni, nem szabad, hogy a szöveg vagy az olvashatóság rovására menjen.

Dávid: Nem jó, ha öncélúvá válik a grafika.

sündörésniru fb cover

Nem akartátok még jobban kitolni ezt a merészséget? Talán még engedett volna.

Dávid: Voltak is extrémebb megoldások, de azt kezdtem érezni, hogy túlnövi a szöveget a grafika, és nem akartam, hogy elvonja figyelmet a szövegről.

Péter: Dáviddal találkoztunk néha és beszélgettünk az illusztrációkról, bár ennek a kiadó nem annyira örült, mert a szerző rá tud telepedni a saját szövegére. Azt hiszi, hogy egyszerre ért az íráshoz, grafikához, kiadáshoz, stb. Én is hajlamos vagyok arra, hogy mindenbe belepofázzak. :)

Dávid: Petiről pont azt gondolom, hogy van érzéke a vizuális dolgokhoz és érzi, hol a határ, amíg beleszólhat, de inkább az a nehéz, ha van a kiadói direkció, van a szerzői direkció, van a saját elképzelés, és egyszer csak már annyi direkció van, hogy egy öszvér lesz a dologból. Szerencsére a kiadó itt csak szélső bójákat jelölt meg. Nem mondta meg, hogy milyen legyen, hanem mikor úgy érezte, hogy valami túl sok vagy túl kevés, akkor jelezték, és megbeszéltük.

Péter: Igen, ez fontos, mégiscsak a kiadó felel végül a könyvért, és irreleváns, mit gondolt a képekről a szerző, mert az a grafikus dolga. De mi azért néha találkoztunk, és nagyon távolságtartó módon beszélgettünk ezekről. Fekete napszemüvegben, inkognitóban, elhagyatott parkolókban találkoztunk… :)

Dávid, ez volt az első könyvillusztrációs munkád, vagy volt már ilyen tapasztalatod?

Dávid: A Szépművészeti Múzeumban dolgozom már jó pár éve, és ott múzeumpedagógiai kiadványokhoz készítettem már illusztrációkat, ilyen szempontból volt előzmény, de kiadóban megjelenő könyvem még nem volt. Nekem is ez volt az első nagy ugrás. Nagyon izgalmas, nagyon más terep és kihívás.

Mi volt a legnagyobb kihívás a munkában?

Dávid: Azt a jó határt megtalálni, amiben ez a kis sötétség, speciális ízek megjelennek, viszont nem esik át a riasztó, nyomasztó oldalra. Ez kifejezetten nehéz volt, és nagyon sokat hajlítgattuk, de végül úgy érzem, sikerült eltalálni.

Décsy Eszter
képek: Remsey Dávid

Borbáth Péter: Sündör és Niru – Sündör nyomában, Csimota Könyvkiadó, 2015.

Megosztom.

Comments are closed.