Archív

A Rendkívüli mesék öt Edgar Allan Poe elbeszélés (Az Usher-ház vége, Az áruló szív, Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban, A kút és az inga, illetve A vörös halál álarca) okosan önreflektív keretbe foglalt animációs interpretációja. Öt különböző történet, öt különböző vizuális megformálás, plusz a keret a maga saját világával. A film (szemben mondjuk a The Prophettel) koherens benyomást kelt és látszólag mindvégig tudatosan építkezik. Külön stáblistával ellátott, külön-külön is kerek kisfilmek sorozata, amelyek láncba fűzve egészként is értelmezhetők, a stílusösszhang így nem csupán az eredeti történetek szerzőjének, hanem az azokat vászonra álmodó Raul Garcíának is köszönhető, aki nem épp elhanyagolható Disney-animátori múltja mellett ezúttal rendező-íróként jegyzi ezt a korántsem Disney-kompatibilis alkotást.

García első egész estés rendezése egységes(en sötét) hangulattal operál, amelynek egyenrangú összetevői a cselekmény, a látvány és a hang. A történetek központi tematikája a változatos módokon bekövetkező halál, illetve az azzal való szembesülés, és ezen kívül is csupa „szívderítő” témákat boncolgatnak, úgymint testi- és lelki kín, betegség, bezártság, magány, bűn és bűnhődés. Vagyis csupa olyan kérdéseket, amelyek – leválasztva a poe-i történelmi-misztikus kontextusról – mindjárt nagyon is hétköznapi ismerőseinkké válnak. És talán éppen ebben rejlik a rémtörténetek kortól független, archetípusos ereje; kimondják, illetve megmutatják a legmélyebb szorongásainkat, és ezzel mintha kicsit meg is könnyítenék azok elviselését.

Extra-Tales-PK-5

Ennek ellenére a Rendkívüli mesék, habár Poe látszólag igen jó ismerője az emberi léleknek, nem is annyira mélylélektani, mintsem intellektuális szinten ragadott meg. A holló képébe bújó író és a temetői kőszobrok képébe bújó Halál dialógusa, amely a történetek előtt, után és között, meg-megszakítva keretezi a filmet, önmagában, a történetektől függetlenül is igen érdekes szál, egyúttal számomra a film legértékesebb vonása, amely határozottan túlmutat az eredeti novellák puszta vizuális megjelenítésén. Betekintést enged egy vívódó írói lélekbe, akinek gondolatai leginkább a halál – (művészi) halhatatlanság dimenzióban köröznek, kétségeit örök múzsájának, a nőalakként megszemélyesített Halálnak címezve. A film vége pedig éppen ezt a vívódást oldja fel, amikor a holló maga is kőszoborrá válik Poe saját sírján, kissé szájbarágósan, mégis szépen jelképezve, hogy Poe, mint író, igenis halhatatlanná vált.

Ami a vizuális megoldásokat illeti, igen változatos a felhozatal. A jelenetek között keveredik a 2D és 3D animáció, a fekete-fehér és színes paletta, a szimbolizáló és naturalisztikus, illetve a sematizáló és részlet gazdag, valamint a videojáték-, képregény- és festményszerű stílus; a kerettörténet origami-makettszerű, kubista látványvilága pedig kifejezetten üdítő hatású, még ha a technikai kivitelezés nem is mindig hibátlan.

Érdemes külön szót ejteni a filmben előforduló hanghatásokról is. A történetmesélés – ahogy az eredeti novellákban is – alapvetően egyes szám első személyű, így a főszólam a narrációé, amelyet némi párbeszéd, illetve az utolsó jelenet szinte teljes némasága egészít ki. A narrátorok és szinkronszínészek sorában meglepetéssel fedezhetjük fel Christopher Lee, vagy a nem épp színészi adottságairól híres Guillermo del Toro nevét, és a film olyan gyöngyszemet is rejteget, mint egy eredeti, karcos Lugosi Béla felvétel. Szeretném továbbá kiemelni a Halál sejtelmes-suttogó hangját kölcsönző Cornelia Funke meglepően kellemes alakítását, akinek semmilyen egyéb színészi közreműködéséről nem tud az internetes filmes adatbázis, ellenben világhírű bestseller gyermekregényei közül – élükön a Tintaszív-trilógiával – nem is egyet filmesítettek már meg.

Végezetül a film kapcsán el lehet kicsit merengeni a szépirodalmi művek megfilmesítésének kérdéséről is. Nevezetesen arról, hogy érdemes-e, kell-e, netán illő-e hamarabb olvasni az irodalmi alapanyagot, mint megnézni a mozgóképes feldolgozást. Én, aki láttam már sok jó és rossz filmes adaptációt is, és hol a könyvvel, hol a filmmel találkoztam hamarabb, úgy gondolom, hogy az irodalom és a film két teljesen különböző műfaj, és nem lehet, nem is kell kacsacsőrt tenni a kettő közé, értelmes összefüggések ugyanakkor joggal kereshetők közöttük, számtalan érdekes elemzési lehetőséget nyújtva. Ebben a kontextusban a Rendkívüli mesék szerintem egyáltalán nem rossz első benyomás annak, aki ilyen módon találkozik először Poe-val, avagy jó út lehet afelé is, hogy kedvet kapjunk az olvasásához.

Galaczi Zsófia
képek: Vertigo Média

Kapcsolódó:
“Mintha csak az lett volna a célja, hogy a filmjét senki se nézze meg” – The Prophet
Zajzenekartól poszt-apokaliptikus meséig Sündör és Niru nyomában

Extra-Tales-PK-13
Extra-Tales-PK-4
rendkivuli_mesek_plakat_web_final

Megosztom.

Comments are closed.