Archív

Gyakran találkozom új zenékkel, de csak ritkán leszek egyből izgatott. Hát, most az lettem. Nagyon. Jelen esetben az alig két éves múlttal rendelkező Kamikaze Scotsmen zenéjétől. Valahogy nagyon beletaláltak a lényem sötétebb rétegének közepébe. És amit csinálnak, egyszerűen: szép.

A srácok múlt csütörtökön játszottak a Dürerben. Erről, és a bandáról beszélgettünk egy vasárnapi fröccsözgetős délutánon a basszusgitárosukkal, Fülöp Bencével.

Sajnos még nem láttalak titeket élőben, és csak pár napja hallgatom az elérhető számaitokat. Mesélj egy picit, honnan jöttetek, és hogyan találtatok egymásra?
Bence: Még Pécsett kisiskolás gyerekekként találkoztunk, és ott kezdtünk később együtt zenélni. Aztán eltelt tíz év, Pesten lettünk egyetemisták, és itt folytattuk tovább. A Kamikazét 2011-ben kezdtük, Menyhei Ádám énekel és nyomkodja a billentyűket, Bognár Marci pedig dobol. De van még Benkő Bálint is, ő csinálja a visual dolgokat, mindent, ami látványhoz tartozik. Nem öltöztet minket, de ő csinálja a borítókat, plakátokat, és a koncerteken vetítget, élőben követi le a zenét.

Sokan „art rocknak” bélyegzik a zenéteket. Honnan jött ez nektek?
Bence: Hát, nem volt koncepció, csak annyit beszéltünk meg, hogy olyan zenekart csinálunk, ami nem csak arról szól, hogy megírjuk a számainkat, aztán minden egyes alkalommal ugyanúgy eljátsszuk, hanem szeretnénk mindig egy kicsit máshogy előadni, hogy nagyon szabad legyen. Lementünk egy próbaterembe, és ez jött ki. Eleinte szerettünk volna egy gitárost negyediknek, de aztán valahogy mégsem éreztük hiányát. Ez sült ki belőle. Az alapkoncepció megmaradt, például múlt csütörtökön a Dürerben is, voltak olyan dolgok, amik ott születtek meg a helyszínen.

Ezek szerint szerepet kap az improvizáció. Mennyire ez a vezérfonál?
Bence: Változó. Vannak olyan koncertek, például nemrég a Magyar Dal napján a Blokkban játszottunk, mindenki a saját próbatermében, és bemehetnek a rajongók. Ott volt 50-60 ember, és ott inkább ilyen káoszimprovizációt játszottunk, és csak tisztességből nyomtunk le rendesen egy-két számot. Az is jól sült el, de amikor rendes koncerteket adunk, mint mondjuk a Dürerben, ahol megszabott időt játszhatunk, akkor az improvizálás leginkább az átkötésekben nyilvánul meg, a számokat egy kicsit kötöttebben adjuk elő.

Ha már nagyon emlegeted a Dürert, mesélj egy kicsit a koncertről!
Bence: A Horizon Music szervezte, ők posztrock zenekarokat hoznak, akik épp a környéken turnéznak. Mi már dolgoztunk együtt, és ezért is gondoltak ránk. A két főbanda a brit 65 Days of Static és az ausztrál sleepmakeswaves voltak, előttünk pedig a The Hostages Went Home játszott. Elég feszes, pontos szervezés volt, mert ugye hétköznap este nem akartunk kicseszni az emberekkel, hogy hajnali 2-kor kezd a főzenekar. Nagyon sürgetős volt az átállás, de az összes technikai gebasz ellenére sikerült jól játszanunk. Ott volt Sándor Dani is, aki hangosított nekünk, és ennek az impro-dolognak hatványozottan elő kellet jönnie, mert a felszerelésünk nagy része aznap úgy döntött, hogy nem hajlandó működni. De sokan is voltak és pont elkaptunk egy szerencsés napot, és az egész nagyon jól sült el.

Eddig két kislemezetek jött ki, mesélnél ezekről egy kicsit?
Bence: 2012. december végén egy ismerősünk éppen befejezett egy stúdiót, és szilveszterre szervezett oda egy bulit, meghívott minket játszani. Bevittünk pár kamerát, felvettünk egy nagyjából 20 perces anyagot, kvázi koncertfelvétel, ezt megvágtuk, csinosítgattuk, és a négy legjobb számból állt össze a Prologue anyaga.
Az ARK már más volt. Ez idén készült Sándor Danival (Isten Háta Mögött, Volkova Sisters) a Metropol Stúdióban. Ez volt az első alkalom, hogy volt producerünk, aki részt is vett a munkában. Egy húzósabb lemezt akartunk, és sötétebb, idegesebb lett az előzőnél, de ez volt a terv akkor. A mostani lemez, amin dolgozunk, inkább hátradőltebb, monumentálisabb lesz megint.

Mennyire kellett Daninak terelgetnie titeket a felvételekkor?
Bence: Danival nem az a klasszikus produceri dolog volt, hogy hónapokig bejárt próbákra. Először nagyon furcsán néztünk rá. Bementünk a stúdióba, beállítottunk mindent, és azt mondta, hogy most játszunk fel mindent egyben, elsőre. Az első felvételek általában elég rosszak. Feljátszottuk, és akkor mondta, hogy mára végeztünk, mi meg álltunk, mint a megszeppent kislányok, hogy de hát ez borzalmas. Dani meg mondta, hogy nem, ez tök jó, menjünk haza, aludjunk egyet, holnap reggel pedig egy kávé mellett meghallgatjuk. Másnap Daninak jöttek az ötletei, meg jó volt, hogy mi is kívülről meghallgattuk. Dani ötleteinek 90%a bele is került. Volt, amihez csak néhány megjegyzést fűzött, de volt olyan, ami teljesen megváltoztatta az egyik dal szerkezetét, és ettől lett működőképes, sőt nagyon jó.
Gyakorlatilag ez volt az első profi felvétel, amit eddig készítettünk. De azóta belemélyedtünk a budapesti dolgokba, Ádám az Óriással csinált egy lemezt, én az Európa Kiadóval, Marci is csinálja a saját dolgait. Marci ilyen hálószoba-zeneszerző csávó, aki otthon prüntyög a kis szintijeivel 0-24-ben.

kamikaze1300001

A zenéteken érezhető a 70-es évek progresszív rockzenei hatása, egy kis Emerson, Lake and Palmer. Ez valójában mennyire van meg?
Bence: Mindhárman nagyon szeretjük és küldözgettük is egymásnak az Emerson lemezeket, de leginkább King Crimson-t hallgattuk együtt. Nyilván hatottak ezek a dolgok, csak tudat alatt, de ez mindenkivel így van. Szerintem az ember minden korszakból összeszedi a saját zenei ízlését, hozzáteszi a saját tehetségét, kreativitását, és az adott élethelyzetét.

Honnan jöttek ezek? Családi vonás? 
Bence: Hát, nálam tuti nem családi, nagyon rossz popzenéket hallgattam a 90-es években, mert anyuék Zoránt hallgattak, én meg idegbajt kaptam tőle. Marci anyukája ilyen kórusos zenét, meg zeneiskolába terelgette. Ádám meg komolyzenét kapott. Lehet, hogy az ebből való menekülés eredménye lett ez. :)
Ezeknek a régi zenéknek megvan a maguk evolúciója a 60-as, 70-es, 80-as évekből. Manapság is van rengeteg olyan zenekar, aki nem úgy gondolkodik egy rock számról, hogy „én szeretlek téged – ez a verze, refrénben: te mért nem szeretsz engem, jön egy gitárszóló, és utolsó refrénben összejövünk”.
A Grand Mexican Warlock például nagyon jól csinálja ezt a műfajt, de vannak kevésbé ismertek is, mint a Képzelt Város, akiknek így ez jött ki. Ezek nem annyira ilyen szórakoztató zenék, hanem inkább komolyabban, mint egy előadást próbálják előadni. A mi zenénkben azt csípem igazán, hogy van szabadság, felépítjük a számokat, és monumentális, de nekem ez egy energiakiadás, tombolás is egyben. És nem a csajokról éneklünk. :)

Említetted, hogy dolgoztok egy új lemezen. Ez is kislemez lesz?
Bence: Úgy néz ki, hogy idén ez a Düreres volt az utolsó koncertünk, mert éreztük már, hogy most már nem annyira kéne folyamatosan ugyanazokat a számokat eljátszani. Bár ha mondjuk a Metallica megkeres minket, hogy játszunk velük, azt lehet, hogy meggondoljuk. :)
Elkezdtünk hozni új témákat, a próbákat folyamatosan úgy csináljuk, hogy lemegyünk, és csak dzsemmelgetünk, ötletelünk. Már van három szerkezetkész szám. Ezeket most nagylemeznek szánjuk, olyan nyolc-kilenc teljesen új dallal, és kezd már kialakulni a koncepciója. Egy kicsit vissza akarunk venni az ilyen matekos-megfejtős irányból, és egy kicsit hátradőltebb, bizonyos szempontból egyszerűbb dolgokkal szeretnénk operálni. Inkább legyen egységes, monumentális. Ne sok bonyolult téma legyen, hanem épüljenek fel az egyszerűek, és abból jöjjön ki egy jó végeredmény.

Décsy Eszter
Képek: Fenyővári Detti
kezdőkép: Benkő Bálint

Kapcsolódó:
Turbo és Grand Mexican Warlock @ZP, 2013.07.17. 
Interjú Mohácsi Mátyással

Megosztom.

Szólj hozzá

Itt zöldebb a fű és kövérebb a tavasz.

Kövess minket facebookon!