Archív

Talán régimódi vagyok, de számomra egy kiállítás megnézése még mindig ünnepélyes alkalom. Lehet, hogy nem öltözök ki hozzá úgy, mint mondjuk egy színházhoz, de azért a lelkemet igenis úgy „öltöztetem”, mintha legalábbis színházba mennék. Azzal a várakozással lépek be a kiállítóterembe, és egyúttal ki a saját életemből, hogy valamilyen rendkívüli élményben lesz részem. Azt várom, hogy lenyűgözzenek, meglepjenek, elvarázsoljanak. Hogy a dolgokat máshogy, más fényben, más formában vagy épp más kontextusban mutassák meg, mint ahogy hétköznap megszoktam őket.

Cserébe pedig az időm adom. Ezért amikor kiállításra megyek, szeretem rászánni az időt, hosszasan elmélázni egy-egy megkapóbb alkotás előtt, olykor többször is körbejárni a termet, termeket, szabadon lebegtetve a figyelmemet; nem teljesen elhallgattatva a kritikai hangomat, de azért kellő nyitottsággal és kíváncsisággal szemlélődve.

És ennek a folyamatnak ugyanolyan fontos része a tér is, ahol a befogadás zajlik. Legyen díszes vagy puritán, de mindenekelőtt legyen alkalmas arra a célra, hogy képeket vagy tárgyakat állítsanak ki benne: legyen megfelelően megvilágítva, kényelmesen körbe lehessen sétálni, stb. (És ebből a szempontból nálam máris kiesnek az ún. gasztrogalériák, ahol az evő-ivó emberek feje felett és rendszerint borzalmas megvilágítási viszonyok között kellene műélveznem, de nem megy – habár ilyen módon zavarba hozni az említett evő-ivó embereket a maga nemében egészen szórakoztató tud lenni.)

Ehhez képest e cikk témája nagyjából minden fent említett prekoncepciómnak ellene megy; online megtekinthető kiállítások, azon belül is a Google által megálmodott formája, úgyhogy per pillanat még magam is kíváncsian várom az ezzel kapcsolatos konklúzióimat. Vajon tud-e egy virtuális kiállítás olyan élményt nyújtani, mint egy valóságos? Netán bizonyos tekintetben többet is? Kezdetnek megpróbáltam egy kicsit beleásni magam az ezzel kapcsolatos irodalomba.

A Google filantróp művészettámogató kezdeményezése, a Google Art Project 2011-ben indult útjára a Google és 17 nemzetközi múzeum összefogásával, amelyhez azóta világszerte számos más intézmény csatlakozott; 2013 decembere óta pedig a Google Cultural Institute nevű ernyőprojekt részét képezi, amely a művészeti tárlatokon kívül történelmi tematikájú, illetve a világörökség kincseit bemutató gyűjteményeknek is online megjelenési lehetőséget biztosít.

Google_Art_Project_screenshot1

A Picasa-album alapokon nyugvó szolgáltatás révén a világ távoli tájain található művészeti gyűjtemények anyagába is bepillantást nyerhetünk, akár a legfinomabb ecsetvonást is kidomborító, gigapixeles nagyításban, míg a street view technológia segítségével virtuális sétát tarthatunk a tárlatoknak helyt adó épületek belsejében. Vagyis egy-egy műalkotást a kvázi mikroszkopikus részletektől egészen a térkép-, illetve szatellitnézetig (vagy épp visszafelé) zoomolva tetszőleges skálán élvezhetünk ki, majd kedvünk szerint saját kis gyűjteménybe rendezhetjük, párokba szedve keresgélhetjük rajtuk a hasonlóságokat/különbségeket, és persze kiposztolhatjuk a Google+-on is, ha épp erre támadna gusztusunk. Informatikai analfabétáknak pedig weboldal-használati tárlatvezetést is készséggel tart a Google.

Google_Art_Project_screenshot2

Ami a szolgáltatói oldalt illeti, az Open Gallery szolgáltatás segítségével a csatlakozó múzeumok, galériák vagy épp egyéni művészek saját online tárlatokat állíthatnak össze és tehetnek közzé, tetszés szerint szöveges, audio-, illetve videoanyagokkal kiegészítve.

Magyarországon elsőként az Iparművészeti Múzeum csatlakozott a projekthez, és jelenleg további kilenc, budapesti székhelyű intézmény – a Holokauszt Emlékközpont, a Kiscelli Múzeum [akik nemrég a Mágnás Elzáról szóló tárlatukat is közzétették – a szerk.], a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (Zeneakadémia), a Magyar Állami Operaház, a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Open Society Archives, a Petőfi Irodalmi Múzeum, valamint a Szépművészeti Múzeum – gyűjteményei érhetők el a fotelturisták számára.

Az Art Projektet indulásakor sokan méltatták a szakmai körökben, de kritikákat is szép számmal kapott, amelyek egy részét a fejlesztések során igyekeztek is orvosolni. Az egyik elmarasztaló vélemény szerint például a projekt túlzottan a magas művészetre koncentrált; így kerültek fel a weboldalra a különböző street art alkotásokat felsorakoztató gyűjtemények, amely fejleménynek a magam részéről különösen örvendek, tekintve, hogy ez egy olyan műfaj, amely másképpen nem igazán mobilizálható, és digitális tárolás hiányában valószínűleg sokkal inkább fenyegeti az elpusztulás és eltűnés veszélye is, mint a viszonylag jól védelmezett, kanonikus műalkotásokat. Kár, hogy ilyen jellegű magyarországi gyűjtemény egyelőre nem érhető el az oldalon.

Saját virtuális múzeumlátogatásom úti céljaként végül az Iparművészeti Múzeumra esett a választásom, mivel először is a hazai porondon szerettem volna szétnézni, ahol van személyes viszonyítási alapom is. Választásomban fontos szempont volt az is, hogy a kiszemelt intézmény mind a high resolution, mind a street view nyújtotta lehetőségeket kiaknázza, hogy minél teljesebb benyomást alakíthassak ki a szolgáltatásról.

Google_Art_Project_screenshot3

Street view nézetben az épületek alaprajza alapján barangolhatjuk be a kiállító tereket, habár jelen esetben sajnos csak a furcsán kihalt előteret térképezhettem fel, a lépcsőn ugyanis nem sikerült feljutnom. De engem, aki a térképen is ritkán használom az utcakép alkalmazást, ez már önmagában is elszórakoztatott egy darabig, felidézve a régi point and click játékok hangulatát. Aztán szerencsésen felfedeztem, hogy egérrel is lehet szintet váltani, így gombnyomásra az emeleten találtam magam, ahol a csodás épületbelsőn kívül immár műtárgyak is fogadtak, habár kísérletezés közben sokszor inkább csak az oszlopokat vagy a radiátorokat sikerült nagytotálban megcsodálnom. Az meg lehet, hogy a netemet dicséri, de a lassan betöltődő nézetváltások is kissé darabossá, töredékessé tették az élményt.

Google_Art_Project_screenshot4

Zavaró volt továbbá, hogy nem lehet értelmesen rázoomolni a tárgyakat kísérő leírásokra, így kicsit úgy éreztem magam, mint amikor még nem tudtam olvasni, csak a képeket nézegettem a könyvekben. Néhány kép azonban itt is elérhető nagy felbontásban is, ami minden előítéletem ellenére is valóban túlmutat a hagyományos múzeumélményeimen, hiszen ezáltal olyan apró részletek fedezhetők fel, amelyeket a vaksi szemem valószínűleg nem venne észre, pláne nem vitrin mögül. Más kérdés, hogy mezei műkedvelőként ezt a fajta részletgazdagságot nem is feltétlenül igénylem, de a potenciális tudományos alkalmazhatóságát azért semmiképp sem vonom kétségbe, még ha mindezt egy érzékenyebb nagyító, az eredeti tárgy mellé helyezett kinyomtatott fotó, netán érintőképernyő is pótolni tudna. Annak a kísértésnek azonban már mezei műkedvelőként is igen nehéz ellenállni, hogy betöltve a nagy felbontású képet ne kattintsak tovább azonnal a „Részletek”-re, ahol immár torzításmentes, olvasható méretű, angol nyelvű leírás fogad; ha pedig az alkotó nevére kattintok, máris a múzeum kapuin kívül találom magam, mivel hirtelen elém ugranak az ugyanazon művésztől származó, de egészen máshol előforduló alkotások is, így félő, hogy ha nem koncentrálok készakarva az eredeti missziómra, végül örökös bolyongásra ítéltetek a virtuális térben. De hát valahol pont ez a cél, gondolom.

Google_Art_Project_screenshot5

Összességében azonban kissé elégedetlenül „távoztam” a kiállításról. Kezdeményezésnek valószínűleg nem rossz, de számomra nem vetekszik a valós élménnyel. Legalábbis a mostani, kissé kezdetlegesnek tűnő formájában semmiképp sem: az épület nem sétálható körbe teljes körűen (meg egy ponton túl nem is volt már kedvem az egérrel szórakozni), és mindössze 9 képre lehet ránagyítani a terepbejárás során, pedig az „elemek” nézetben összesen 103 kép érhető el nagy felbontásban, részletes leírással kísérve. A leírások viszont csak angolul olvashatók, ami mellett azért szerintem elférne egy-egy anyanyelvű változat is, meg mondjuk egy nyelvválasztó ikon. Mindamellett a projektben valószínűleg sok még a potenciál: a középiskolai művészettörténet könyveimet például akár már a mostani állapot mellett is kihajíthatnám, és én már látom magam előtt azt is, ahogy a jövőbeli virtuális látogatók kis avatarokként szaladgálnak múzeumból múzeumba, és közben a művészet nagyságáról folytatnak – emotikonokkal teletűzdelt – eszmecseréket. Kortárs művészek számára pedig kifejezetten jó lehetőséget kínálhat ez a felület a bemutatkozásra, és talán igényesebb is, mint egy Facebook-profil vagy egy alkotói weboldal.

Galaczi Zsófia

Kapcsolódó:
Kosárba rakott high-class prosti – Félvilág
További kiállításokról szóló írásaink itt – lessetek bele!

Megosztom.

Comments are closed.