Archív

Március harmadikán volt Duke Bluebeard, azaz Á. D. Lukács első nagylemezének lemezbemutató koncertje a Hátsó Kapuban, amely egy nappal később hivatalosan is megjelent. A Friend or Foe a Lone Waltz Records gondozásában jelent meg, amelynek egyik társalapítója maga a dalszerző-énekes.

Az egyszálgitáros folk-pop album igazán letisztult, a gitáron és a vokálokon kívül más nem szerepel a dalokban. Ez az egyszerűség adja meg az album egységességét. Ez az egységesség szerencsére nem jelent unalmasságot. A melankolikus folk-pop végig megmarad, de azon belül mindegyik dalnak van külön mondanivalója vagy hangulata, és szebbnél szebb gitárfutamokkal vannak színesítve, amitől mindegyik dal egyedi lesz.

Az album az eléggé szomorkás hangulatú 4 AM-mel kezdődik. A dal első fél percében hallható gitárjáték kellemes tábortüzes, kandallós hangulatot teremt nyugodt ritmusával, egyszerű dallamával. Ehhez csatlakozik be az eleinte lágy ének, ami a vége felé kissé megerősödik, de nem lépi túl a dal gyengédségének kereteit.
A következő két dal „hivatalosan” egybe tartozik, mégis a hangulatuk egész más. A Z. Cs. #1 (Be Nice To You) játékosabb, vidámabb gitár dallamokkal indít, kicsit több élet van benne, több vokál és dinamika. A Z. Cs. #2 (Who Cares), zárójeles címéhez is híven eleinte visszább vesz az előbbi pajkosságból, lassabb dallamokkal építkezik. A dal háromnegyedénél a gitárjáték dinamikusabbá válik, a vokálok nagyon szépen kiegészítik, épp ott ahol kell. Sokkal nagyobb szerepet kapott ebben a dalban a gitárjáték, mint az előzőekben, kicsit kevesebb a szöveg maga, de a melódiák harmonikusak, profizmust sugallnak.

Egy nagy sóhajtással kezdődik a lemez címadó dala, a Friend or Foe. Ebben ismét több a lendület és nagyobb hangsúlyt kap a gitár mellett a vokál is. Az alig három perces dal magában hordozza címe kettősségét: vannak benne dinamikusabb részek és lassabbak; pezsgő gitár és ének, majd tisztán ének vagy éppen erőteljes gitár gyengédebb vokállal kísérve. Az L. N. (No Forgiveness) ugyancsak címhűen visszatér az albumkezdő igazán melankolikus dallamokhoz és hangulathoz. Egy szomorú szerelmes ballada ez a nem túl giccses fajtából. A What You’re Made Of talán szövegét tekintve a legklisésebb dal az albumon, de a szép gitárjátékért cserébe ezt megbocsátjuk neki. A You’ll Be Just Fine saját bevallása szerint is altató dal, és tökéletesen hozza is ezt a hangulatot dallamában. A szövege nem éppen klasszikus költészet. Teljesen hétköznapi dolgokról szól a kanapén elalvástól a kávékészítésen át addig, hogy mi van a hűtőben, ami így elég bugyután hangzik, valahogy mégis működik. Az F. B. #1 (Stockholm) vidámabb dallamokkal játszik minden téren. A kétperces dalocska leginkább egy hangulatot ad át, egy jó kis hátizsákos-vonatos-nyári utazás jut az eszembe róla. Az album záró dala, a Desire, gondoskodik róla, hogy az ember egy kicsit alászálljon saját magában. Mindamellett hogy nagyon szép, számomra nagyon nyomasztó is ez a dal. Szinte már fáj. Valamiért mégis újra, meg újra visszatekerem és meghallgatom. És ha egyszer sikerül a stop gombra kattintanom, akkor sem tudok szabadulni a gondolatoktól és érzésektől, amiket felszínre hozott.

A szövegek is letisztultak, követik az album stílusát, de nagyon személyesek is, és változatosak mind stílusban, mind tartalomban. Egyes dalok szövege nagyon lírai, míg mások nem kímélik a mai szlenget sem. Némelyiknek egészen egyértelmű a tartalma, másokat viszont mindenki a saját élete szerint értelmezheti, hiszen hiába inspirálta a szerzőt konkrét élmény, mi könnyen beleláthatjuk saját csalódásainkat, vívódásainkat, amik számunkra is személyessé teszik ezeket a dalokat. Külön bájt ad a lemeznek, hogy a felvételbe behallatszanak apró „morajlások”, háttér zajok, motoszkálások, nagyobb nyelések és kortyolások, amit általában kiretusálnak a hangzásból. Nem zavaróak ezek a neszek, sőt ha úgy vesszük akkor autentikussá teszik az albumot

A lemezbemutató helyszíne, a Hátsó Kapu, tökéletesen illett az egyszálgitáros folk-pop koncerthez, hozta azt a meghitt hangulatot, ami az egy szál hangszeres előadások sajátja. A lemez is elég letisztult volt, de mivel élőben hiányoztak a plusz vokálok, így a koncert még annál is minimálabb stílusú volt. És bár engem már a lemezzel megnyert magának Duke Bluebeard, a koncerten teljesen elvarázsolt. Nagyjából öt másodperc alatt. Ez a félénk srác, valami olyan eszméletlen atmoszférát tud teremteni a dalaival, ami elől nincs menekvés. Ha felveszi a gitárját és elkezd énekelni, onnantól már csak az előadására és a zenére tud az ember figyelni, minden más eltűnik. Alig negyvenöt perc volt az egész koncert, de engem teljesen lenyűgözött és magával ragadott. Lehet csak én voltam érzékenyebb állapotomban, de egyenesen meghatódtam a végére. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy hallgassa meg egyszer élőben is az albumot.

Nagy Andrea

Kapcsolódó:
Énekes-dalszerzők estéje a ten years before-ral: I Am Soyuz és Duke Bluebeard @ Mika, 2016.02.11.
“Olyan vagyok, mint a Kékszakállú herceg” – interjú Duke Bluebeard-del

12771861_576497445840889_703245745735196437_o

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu