Archív

A héten megjelent az első Trillion nagylemez, a Dreaming Black, ami azóta is körbe-körbe megy a lejátszóban. Ennek bemutatója volt tegnap este, vendégeik pedig két budapesti banda, az Alone in the Moon és a BABEL voltak.

Az Alone in the Moon igen sokat szöszölt bemutatkozólemezével, de minden pillanat abszolút megérte, a tavalyi év top 5-jének egyike, ráadásul időtállónak is bizonyul, azóta is imádjuk és sokszor elővesszük, így főképp büszkeség, hogy nálunk volt a premier. Nem először láttuk már őket. Szeretem azt a nyersséget, leszarást, energiát, amivel kiállnak a színpadra, és a korai időpont és erősen foghíjas terem ellenére ez tegnap sem volt másként. Ez az attitűdjük az, ami tökéletesen kompenzálja a lemezen hallható atmoszférikus zörejek és effektek hiányát, amik a zenét színesítik, és amiket élőben a három hangszerrel nem lehet előállítani. Az éneken és az átvezetőszövegeken még egy kicsit csiszolhatnának, de odatettek nekünk egy nagy adag klasszikus grunge-ot, és pont.

A BABEL két éve állt össze, azóta két lemezük jelent meg, amiből a második – Part, írtunk is róla – már jóval tudatosabban felépített, kísérletező, de szélesebb rétegeknek is könnyen befogadható lemez lett. Valahogy abban a hitben voltam, hogy már láttam őket, de amint játszani kezdtek, rájöttem, hogy nem. Ők voltak a tegnap este legnagyobb pozitív csalódása. Elképesztően odaragasztották az embereket a színpad elé. Zenéjük a britpopos later/indie volnaltól a Toolos, Porcupine Trees prog-rockon át Faith No More-os és Rage Against the Machine-os crossoverig szinte mindent magába gyúr, és bár a dalok nem mindig hatnak erederinek, az energia benne van. Az este két másik zenekarához képest fura volt, hogy ennyi zenész, ennyi hangszer van a színpadon, jóval összetettebbnek hatott ezzel a kontraszttal. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljesen behúzott a koncert, rendesen gyökeret vertünk a terem közepén. Well done!

Meglepően hamar érkezett a Trillion, és addigra gyakorlatilag megtelt a Corvintető koncertterme. A másodgitárossal kiegészült trió jött, belecsaptak, lesöpörtek mindent és mindenkit a Crumble Me-vel. Ahogy az már a lemezen is sejthető volt, ez a dal A Koncertdal, ez az, ami a legjobban szétszedi az embereket. Tényleg nagyon sokan eljöttek, és ezt jó érzés volt látni, ahogy azt is, hogy hat a zene. Teljesen bele tudtam merülni a dalok hangulatába. Meg kell követnem magam, a lemeznél úgy éreztem, az Anthem kissé töltelék dal, élőben azonban nagyon működött, nagyon helye volt. A Dreaming Black és a Suicide kurvára húzott, a Words from a Long Long Time és a Lower Hutt szépségesen lágy volt (ez utóbbinál még volt valami törzsi, sámánisztikus szájíz is a sok huhogással), de nem is a dalok voltak, amik igazán lenyűgöztek. Tegnap este értettem meg, hogy ez a zenekar mennyire szerelemgyerek. Nagyon élik a dalokat, nagyon belőlük jön, és ez nagyon érezhető volt még a leghátsó sorokban is.

Igen nagy űr maradt bennem a koncert végén, hallgattam és néztem volna még a Trilliont, ráadásul erre nem sok lehetőségem lesz őszig, egy májusi koncert után csak Fishingen játszanak majd a nyáron. De nem csak őket néztem volna tovább, hanem a másik két zenekart is. Egyben volt ez az este, na. :)

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Kapcsolódó:
Keresés trillion Film noir képei zaklatott és nyugodt álmokról – itt Trillion debütáló albuma, a Dreaming Black
PREMIER! – Alone in the Moon: Collection of Great Generational Anthems
Még több Trillion itt
Alone in the Moon cikkek itt
A BABELről meg itt találtok több írást

Megosztom.

Comments are closed.