Archív

Tegnap este az idén kereken tízéves Maybeshewill nagyszabású búcsúturnéjának keretében útba ejtette a Dürer Kertet is. Hatodszorra, és egyben utolsó alkalommal nézhettük meg őket itthon élőben, előttük a szintén post-rockban utazó brit Waking Aida és itthonról a Képzelt Város játszott.

Igen korai kezdéssel a Képzelt Város indította az estét, immáron tíz éves pályafutással, több kis- és nagylemezzel a hátuk mögött, májusban pedig új lemezzel jelentkeznek, aminek a bemutatója 11-én a Tundra előtt lesz a hajón. Ritkán hallom őket élőben, de mindig rácsodálkozom, mennyire erős atmoszférát tudnak teremteni. A cselló iszonyatosan betalál a zenében. Nagyon tetszik, ahogy felépítik a dalokat és kibontják a feszültséget és a dallamokat. Ha adna nekik valaki egy nagy adag metamfetamint és egy óriásit csalódnának a társadalomban, még hasonlítana is egy kicsit a kora Isten Háta Mögöttre, de szerencsére csak “szimplán” a saját, erősen egyedi stílusukat hozták. Simán nemzetközi szintű produkció, még a magyar szöveggel (vagy annak ellenére) is.

A Southamptonból érkezett Waking Aida-ról bevallom lövésem sem volt, és nincs is túlterhelve velük a net, de tavaly szeptemberben megjelent legutóbbi nagylemezükbe – Full Heal – azért belehallgattam, aztán a keresést feladtam, inkább engedtem a meglepetés erejének. A koncert kicsit vérszegényen indult, főleg a Képzelt Város után. Volt egy daluk, amiben nagyon bejöttek a sampleres részek, iamyank zenei világát juttatta eszembe egy pillanatra, de ez az érzés aztán el is tűnt. A poszt-rock alapokra tettek egy adag matekozást, talán egy kicsit poszt-hardcore-ba is hajló elemeket, ami még nekem is tűréshatáron belül maradt. Jó volt a koncert, de valahogy mégsem fogott meg igazán sem a zene, sem a színpadi kiállás. Hiányzott belőle az ötlet és az energia. Bár csukott szemmel azért eléggé ráéreztem, főleg arra az egész hosszú dalra a koncert vége felé, ami tele volt finomságokkal, okos megoldásokkal. Megérte őket végignézni.

Tíz év relatíve igen hosszú idő. Egy kis- és négy nagylemez után elérkeztünk a pontra, hogy elbúcsúzzunk a Maybeshewilltől. Érdekes és szép pályájuk volt, a még nyers, prog-rockosabb első lemezüktől (Not for Want of Trying, 2008) a lágy, szép dallamívekkel összerakott space-rockba hajló legutóbbi, Fair Youth c. albumig. Keserédes várakozás, utolsó cigi a kertben, aztán vissza a terembe, ami dugig volt emberekkel. Egy öngyújtót sem lehetett volna leejteni. Aztán az egyik pillanatban végre megszólalt az egyik legnagyobb kedvencem, az I Was Here for a Moment… albumot nyitó Opening és Take This to Heart. Azonnal végem volt! Arra jöttem rá, hogy élőben – mivel sajnos csak először és egyben utoljára láttam őket – sokkal jobban kijön és előtérbe kerül, letarol a zenéjükben rejlő erő és Rock. Iszonyat erős a gitárhangzás, jobban kijön a dob, a basszus szépen kúszik ezek közé, és elsöpör az energia, amit a színpadra és ránk zúdítottak. A Red Paper Lanterns, szintén nagyon nagy kedvenc, szintén az elején játszották, amitől átsuhant az agyamon egy erőtlen “ajjaj”. A kis csilingelő részek, a fődallam annyira gyönyörűen kidomborodott, hogy csak lestem.

Nem tetszett viszont, hogy az In another Life, When We Are Cats-ben bennhagyták a párbeszédet, valahogy nem illett a klubkoncertes hangulathoz, ám a búcsúzáshoz igen. A legutóbbi albumuk klipes dala, az In Amber nagyjából a koncert felénél volt (nem tudom pontosan, az időérzékem teljesen megzavarodott… :)). Ahogy megszólaltak a kezdőhangok, a gyomrom egész kicsire ugrott össze. Tudtam, hogy ez nagyon szép lesz, hogy fantasztikus lesz élőben hallani, de magasan felülmúlták, sokkal nagyobb katarzis volt, mint vártam. Ugyanez volt igaz a Critical Distance-re is. Zseni! Kicsit meglepődtem, hogy elővették első lemezük címadódalát – Not for Want of Trying – nyers, zúzós gitárokkal (imádat!), szövegbetéttel együtt (ami a ’76-s Hálózat c. filmből van, anno sokat kerestem ezt az infót).

Ráadásra is telt, kettőre is, a tömeg sehogy sem akarta elengedni a zenekart. Tök megértem, az én lában is gyökeret vert ott a terem közepén. Elképesztő koncertet láttunk, és vérzik a szívem, hogy ez volt az utolsó alkalom. Katartikus, felemelő élmény volt, őszinte hála a Phoenix Musicnak, hogy elhozták őket még egyszer!

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Kapcsolódó:
Poszt-katarzis a hajón! – sleepmakeswaves, Skyharbor, Tides from Nebula @ A38, 2015.03.30.
Dióhéjban a poszt-rockról – körkép kintről és itthonról
Closure in Moscow, Atlas : Empire, Icarus the Owl @ KVLT, 2015.11.20.
Még több post-rock cikk itt!

Megosztom.

Comments are closed.