Archív

vegitelet00

Várakozás az ajtónyitásra, feszültség és izgalom a levegőben, mindig olyan, mintha egy másik világba érkezne az ember. Kiöltözés, páváskodás, színházi titkok félhangos mesélése, mielőtt még elkezdődne az előadás, hogy hátha valaki hallja, hogy nekünk is van közünk ehhez a műhöz, ezekhez az emberekhez, akiket hamarosan látni fogunk, vagy akik létre hozták, hogy hallja mindenki, hogy mi is benne vagyunk ebben a családban, a Katona családjában. És ez a Katona nagy vonzereje, hiába erőlködik, a modern technikával nem veheti fel a versenyt, de ad helyette egy sokkal bensőségesebb légkört.

 

A végítélet napja, avagy köszönjük meg Pálmai Annának és Ötvös Andrásnak, hogy a nyílt próba nem fulladt teljes kudarcba: amikor már igazán kínossá vált, a „most hogy is legyen ez a jelenet” mindig elő rukkoltak valami ötlettel. A nyílt próbán tapasztalt teljes káoszt látva, nem azért mentem el az előadásra, mert megtetszett, hanem mert az járt a fejemben, vajon össze fog ez állni két hét alatt? Marketingfogásnak nem rossz persze. És azt gondolom, hogy összeállt, a maga módján.

 

Egy Katonás darabbal van dolgunk. A cím ne tévesszen meg senkit, itt is nyomorult, lelkileg sérült hősökkel van dolgunk. Adott egy állomásfőnök (Keresztes Tamás) egy kisvárosban, akit elcsábít egy fiatal lány (Pálmai Anna) és eközben vonatbaleset történik a gondatlansága miatt. Az ártatlanságukba vetett hitbe kapaszkodnak és a felelősségre vonástól való félelem miatt elkezdenek mindketten hazudni és egyfajta titkos egyezséget kötnek a közös bűnük által. A falu melléjük áll és habár felmentik a vád alól, a bűntudat tovább gyötri mindkettőjüket.

 

A szereplők élete jelentéktelen, tetteik leginkább megvetést váltanak ki. Minden nő egy kicsit prostituáltnak tűnik (vajon miért van ez szinte minden Katonás előadásban, amit eddig láttam?). Olyan feszültség járja át a levegőt, hogy az ember már ordítani tudna. Se a szituációval, se a hősökkel nem lehet azonosulni egy pillanat erejéig sem, és habár mindig lehet azt mondani, hogy aktuál, esetleg aktuálpolitikai, valahogy nekem mégse sikerült párhuzamot vonnom egy a 20-as évek kisvárosában élő állomásfőnök tragédiája és a mai magyar „társadalmi-gazdasági” helyzet között. Viszont ez a darab ezen felül rendelkezett rengeteg mellékszereplővel is, akik azt hiszem semmit nem tettek hozzá a történet előrehaladtához, vagy színezettségéhez. Olyan mintha csak ott lettek volna, mint ahogy egy valós szituációban is valóban nem csak 4-5 ember között történik kontaktus, főleg egy ilyen horderejű eseménynél, de a történet szempontjából feleslegesek voltak, csak lógtak a levegőben.  Akkor így most van egy ilyen vőlegénye (Ötvös András) ennek az Anna lánynak, akiről megtudjuk, hogy milyen rendes gyerek és mennyire szereti az Annát. És? De ő még azért adott egy kis árnyaltságot a darabnak és Anna jellemének, nem csak úgy volt, funkció nélkül. Sokan csak zavaró elemeknek tűntek és elterelték a hangsúlyt a főszereplők belső világáról, így csak annyit kaptunk, hogy itt van ez a két ember, akik a darab tanulsága szerint bűnt követtek el, ezt letagadták, aztán ugrunk pár hónapot és hirtelen egyikük sem bír a hazugsággal együtt élni.

 

A nyíltpróbán látottak alapján a színészek nem élvezték, amit csinálniuk kellett, és az elmaradhatatlan vastaps közben is, mintha az a kifejezés ült volna ki az arcukra, hogy “de miért tapsolnak még?”. Ehhez képest mégis kifogástalanul hozták a szerepeiket, az előadás közben egy rezdüléssel sem érzékeltették a nemtetszésüket. Igazán profi hozzáállás, ha valóban annyira nem egyeztek ki a darabbal, ahogy én láttam.

 

Mindezektől függetlenül, kifejezetten élvezni lehetett a darabot, abban az esetben, ha az ember kikapcsolta az agyát és hagyta, hogy magával ragadja. A színpadmozgás, az effektek, a fények, a hangok mesterien voltak koreografálva. Olyan atmoszférát tudott teremteni, ami vitte magával a nézőt, abban az esetben, ha hajlandó volt felül emelkedni például a fent említett zavaró tényezőkön. Az előadás második felétől én ezt választottam, így belekerültem abba az őrülésbe, amibe a főhősünk, a tisztes állomásfőnök úr, ami egyre csak fokozódott: félelem, szégyen, hazugság, bűn és bűnhődés, világtól való elszakadás, szenvedés, majd feloldásként az élet elengedése. Viszont ha a nézőben túl nagy volt az igény a jellemfejlődés komolyabb kidolgozására, arra hogy komolyan reflektáljon a társadalmunkra, hogy számunkra átélhetőbb szituációt dolgozzon fel, akkor minden bizonnyal csalódottan távozott az előadásról.

 

Intellektuálisan nem fogott meg a darab, nem tudott elgondolkodtatni igazán. Számomra nem volt elég erős és fontos a mondanivalója vagy a kidolgozás nem volt megfelelő, viszont érzelmileg, a végére kicsúcsosodó tébolyt teljesen át lehet élni a színészi játék, a színpadmozgás és a hanghatások egyvelege által. Ahogy én látom, több sebből vérzik, és nekem az alapművel szemben is vannak kifogásaim, mégis tagadhatatlanul voltak erősségei az előadásnak.

 

Rendező: Bagossy László, Díszlet: Bagossy Levente, Dramaturg: Török Tamara

 

Tápay Leila
Képek: facebook.com/katona.budapest

.

Megosztom.

Szólj hozzá