Archív

blackoutint1300

Az október 15-ei Black-Out akusztikus koncert előtt kaptam diktafonvégre a Black-Out zenekarból Csányi Szabit és a később megérkező Kowalskyt. A hosszúra nyúlt, de egyáltalán nem kényszeredett beszélgetés teljesen barátira sikerült, és általam soha nem hallott titkok is napvilágot láttak.

 

November 16-án ünneplitek majd a zenekar 20. szülinapját a Barba Negrában. Szerinted ez alatt a két évtized alatt elérte a zenekar azt a célt, amit annak idején az öcséddel, Zolival Békéscsabáról elindulva elképzeltetek?
Szabi: Azt hiszem a Black-Out megmaradt rétegzenekarnak. Így visszatekintve erre a 20 évre, talán tudom ennek az okát, de kezdjük az elején. Zolival, az öcsémmel 1991-ben jöttünk fel Budapestre, azzal a céllal, hogy itt folytassuk a csabai zenekarunkkal, a Szilánkokkal, ami egy dallamos progresszív banda volt, amivel 91-ben nyertünk a Rock Gyermekei Tábor tehetségkutatón. Többek között olyan elismert zenészek szervezték ezt a versenyt, mint Szigeti Ferenc a Karthagoból, és ő is azt ajánlotta, hogy jöjjünk fel Pestre, és próbáljuk meg itt folytatni a nagyobb siker reményében. Fel is jöttünk, de a zenekar idővel szétszéledt. Minket viszont hívtak sokfelé zenélni, mert azért már elég sok mindenkit megismertünk itt. Mi saját zenekart akartunk, de végül beszálltunk az akkor újjáalakult Waterlooba, ahol megismertük Andrics Lacit, aki ebben az időben már a Rocktükör nevű műsort csinálta. Aztán mondtuk Lacinak, hogy szeretnénk saját zenekart, és kérdeztük, hogy van e kedve velünk tartani, amire ő egyből igent mondott. Közben mi már keresgéltük az énekest, meg is találtuk Kowalskyt, aki akkor szállt ki éppen a Cathouse nevű glam rock bandából, úgyhogy nem sokkal később már így vettük fel Pécsen a 3 számos, angol nyelvű demónkat. Ez annyira jól sikerült, hogy utána, 93-ban Kecskeméten felvettük az Origo Studioban az első lemezünknek tekinthető Black-Out demót is, amit szinte teljes egészében Andrics Laci finanszírozott. Ezzel kezdtünk el igazán játszogatni, de közben már meg is írtuk a Fekete-kék nótáit, amit már a Bikini stúdióban vettünk fel Lojzinál. Minimál költségvetéssel, teljesen önfinanszírozásból, ráadásul 3 nap alatt.

 

Mondjuk szerintem ez abszolút jót tett a hangzásának. Nagyon nyers volt, de vágott, mint a penge.
Szabi: Hát, lehetett volna jobb is, tényleg nyers és egyszerű volt, de megszólaltak a dalok. A jelentősége abban volt, hogy ezzel a lemezzel kerültünk be igazán a köztudatba. Ennek köszönhetően beindultak a koncertek is, amikre Andrics Laci elkezdte lehívogatni a kiadók embereit. Egyszer lecsábította Szűcs Lacit, a Sony Music igazgatóját, hogy „figyelj már Lacikám, gyere már le megnézni a bandámat, tök király, meg sokan vannak a koncerteken”. :) Ezután még legalább öt koncertre lejöttek, mire azt mondták, hogy oké, ezt tényleg érdemes kiadni.
Tetszett nekik, csak üzleti szempontból is meg akarták vizsgálni a dolgot, hogy működőképes lesz-e. Ekkortájt tetőzött ez a grunge korszak is és mi is elkezdtünk ebbe az irányba átalakulni.

 

Átalakulni? Én a Fekete-kék óta a mai napig azt hittem, hogy ti vagytok az Alice in Chains hazai reinkarnációi. De a Black-Out demón is voltak erre utaló jelek szerintem.
Szabi: Haha! Igazából, amikor elkezdtük a saját dalainkat írni a Zolival, akkor még sokkal nagyobb hatással volt ránk az Extreme nevű zenekar, akiknek imádtuk a dallamos, ritmikus, enyhén funkys, de nagyon vokális zenéjét. Mi is ilyenek voltunk, és ezt a Black-Outban is sikerült valamennyire megtartani. De emellett persze hatottak ránk az éppen futó zenék is, mint ugye az említett grunge zenekarok. Pedig arra határozottan emlékszem, hogy akkor kezdték el játszani a Pearl Jam Alive  című klipjét, és én annyira, de annyira nem bírtam azt a számot! (A cikk írójának itt hatalmasat koppant az álla a betonon… :) ) Annyira negatív és depressziós volt az a nóta a nyújtott dallamaival, meg azzal a furcsa dallamvezetésével, aztán egyre jobban rákattantam.  Ezután szépen sorban jött az Alice in Chains, a Soundgarden, a Nirvana, a Stone Temple Pilots, mindegyik egyre jobban magával ragadott. Ezek hallhatóak már vastagon a Fekete-kék lemezen. Valószínűleg ez tetszhetett meg a kiadónak, hogy akkor ezt a grunge-szerű dolgot meg lehetne itthon is csinálni, bár részünkről nem volt igazán tudatos ez a zenei irányvonal. Aztán így jutottunk el ugye az első Sony-s lemezhez, az Esőnaphoz, ahol a kiadótól teljesen szabad kezet kaptunk, mert nagyon tetszett nekik, amit csinálunk, és azt gondolták, hogy mi ezt az egészet piszkosul vágjuk. És szerintem itt volt már a kutya elásva a legelején, hogy nem volt mellettünk egy menedzser, aki azt mondta volna, hogy megvan az irányvonal – a Fekete-kék lemez ugye -, amivel kiépítettük a rajongótáborunkat, ezt kell követni, kiegészítve egy-két lassú dallal. Erre mondjuk ott volt a Ma című szám, amit a rádió is játszott, de összességében azt kell mondanom, hogy az Esőnap már túlságosan színes és sokféle volt, és egyre jobban ki-kikacsingatott abból a mezsgyéből, amit a Fekete-kék képviselt.

 

Úgy általában el lehet mondani, hogy hatalmas szakadékok vannak a lemezeitek között, de így utólag visszaemlékezve, szerintem minket, rajongókat ez maximum a második hallgatásig zavart.
Szabi: Igen, persze, de mi meg annyira nem figyeltünk erre; mi csak élveztük az egészet, azt játszottuk, ami aktuálisan kijött belőlünk, és így jött létre ez a zeneileg nagyon színes elegyet képező lemez, amire nem tudom azt mondani, hogy nem volt népszerű, mert hatalmas slágerek vannak rajta. Elég csak ugye a Spirálra, vagy a Lepketáncra gondolni.  A koncerteken sem volt abból probléma, hogy kissé más irányt vett a zenekar és újfajta dalokat tartalmazott a lemez.
A tetejében ezután jött az Ezüstkötet lemez. Az meg megint az ellenkező véglet volt, mert akkor meg egy olyan hangulatban kapott el minket az ihlet, hogy nagyon sötét és depresszív feelingű dolgokat sikerült megfogni, úgy szövegileg is, mint zeneileg. Ez volt az a lemez, amit teljes egészében élőben játszottunk fel egy stúdiónak berendezett hangárban. Itt már volt zenei rendezőnk is Jamie Winchester személyében, de ő csak abban segített, hogy ilyen körülmények között a lehető legjobban tudjuk hangszerelni a dalokat. Abba nem szólt bele ő sem, hogy „gyerekek, ez azért már nagyon durva kalandozás lesz…”. Mindezek ellenére szerintem ennek a lemeznek a PeCsás bemutatóján értük el csúcsunkat a közönség számát tekintve.
Aztán jött a V.V.V. és ekkortájt érkezett a bandába Fehérvári Attila is, illetve ő már az Ezüstkötet felvételei előtt megérkezett, de azt a lemezt csak feljátszotta, itt viszont már együtt írtuk a dalokat. Ati ugye tudvalévőleg egy isteni tehetség a hangszerén – zenei konzit végzett basszusgitár szakon -, úgyhogy iszonyatos zenélgetések voltak ekkortájt. Az ő zenei kvalitásainak is köszönhetően ez megint egy nagyon színes lemez lett, amit viszont nem lehet egy tipikus rock albumnak mondani. Attól tartok, ez a korong újra megosztotta a közönségünket.

 

 

Szerintem, ha ez a lemez bárhol máshol jelenik meg a világon, akkor most világsztárok lennétek… Emlékszem, hogy a V.V.V. turnén az egyik haverommal kibuszoztunk Esztergomba is, és teljesen ki voltunk akadva, hogy kb. 30-an voltunk lent a koncerten.
Szabi: Na, ezt mondom neked Peti, hogy valahol van egy igényes zenét szerető közeg, vagy egy réteg, aki ezt a lemezt be tudta fogadni, de sokan meg nem tudták. A másik meg ugye a szövegvilág, ami itt már tényleg elburjánzott. :) Kowalskynak itt már nagyon különleges szövegvilága van. Szavakkal képeket fest, amik nem is feltétlenül kapcsolódnak egymásba, tehát nem áll össze egyből a kép, nem esik le kapásból a történet. Ezt az anyagot többször meg kell hallgatni, gondolkodni kell rajta, ami nem feltétlenül a mai zenék védjegye. Úgyhogy hiába volt ez szerintünk is egy kiemelkedő lemez, a szakmán és a hozzád hasonló igényes zenéket befogadni képes embereken kívül sokan nem nagyon tudtak mit kezdeni vele.

 

Hát…  erre csak annyit tudok mondani, hogy no comment…
Szabi: Igen, mi is furán érzetük magunkat ettől. :) A tetejében Atinak ezután lett ínhüvelyes mind a két keze a rengeteg gyakorlástól – a zenekar mellett tolta ugye a zenei konzit is -, úgyhogy az orvos megmondta neki, hogy ha valaha még zenélni akar, akkor most hagyja abba egy időre, de teljesen. Attila Temesi Bercit javasolta maga helyett, a Szabadlábon lemezt már vele vettük fel, ami valamennyire megint egy újabb zenei irányzat volt a részünkről, különleges hangzásvilággal, de ezzel együtt jó lemez volt a megítélésem szerint. Itt még jobban éreztük a közönségünk szétforgácsolódását, Kowa is már nézegetett kifele, rá egy évre ki is adta az első Vega lemezt. Ennek fényében csodaszámba ment, hogy utána még ki tudtuk hozni a Radioaktív albumot, amivel viszont Fonogram díjat nyertünk, illetve az a korong az Év rock lemeze is lett.
És van még ugye a Csordás Robival készített Szív diktál, ami akkor készült, amikor Kowa átmenetileg nem tudta velünk csinálni a dolgokat. Egy ilyen rétegzenét játszó zenekarban a frontember csere még érzékenyebben érinti a rajongókat, mi viszont nem akartuk elhantolni a zenekart.

 

Visszatérve a Radioaktív lemez díjaira, én egy kicsit csodálkoztam is. Olyan értelemben mindenképp, hogy ezeket én már a V.V.V.-nél átadtam volna nektek.
Szabi: (nevet) Hát, köszönjük. Lehet, hogy ez már csak respect volt a szakma részéről; „Kapjanak már valamit, csak menjenek a francba.” (Ezen a poénon már hárman nevettünk egy jót, mert időközben befutott Kowa is.)

 

Kowa, ha már így megérkeztél, az alapkérdés az volt Szabi felé, hogy vajon miért nem lehetett a Black-outból több, mint ami lett. Érdekelne erről a te véleményed is, illetve rajongói minőségemben arra is kíváncsi vagyok, hogy mi most a helyzet azzal, amit évek óta ígértek a koncerteken, nevezetesen, hogy a következő évben sokkal több „hangos” buli lesz.
Kowa: Nem tudom, hogy milyen szinten ígérjük ezt, de folyamatosan változik ennek a megítélése, meg a tervek is. A helyzet az, hogy a zenekarban lévő zenészeknek – meg jómagamnak is – a befektetett energiái sokkal inkább más zenekarokba mennek bele mostanában. Szabi mondjuk ez alól kivétel. És ahogy haladt előre az idő, ez egyre inkább megmutatkozott a Black-Outon is. De ez egy nagyon hosszú történet. Én azt gondolom, hogy a Black-Out bizonyos szempontból rétegzenét játszott, vagy játszik, és ez alatt réteg üzenetet is értek, de mindamellett az is meghatározta a banda történet, vagy éppen most a jelenét, hogy milyen energia befektetéseket tett maga a csapat is ezért a történetért. Vagy milyen irányú és mértékű energiákat pakolt bele. Amikor elindult ez az egész, akkor rengeteg befektetett munka és energia volt ebben, legfőképp ugye Szabi részéről, de ott volt Andrics Laci mérhetetlen segítsége is. Ezek a befektetett dolgok idővel változtak, ami annak volt köszönhető, hogy elkezdtünk más produkciókban is részt venni, amik szintén sok időt és erőt igényeltek.
Sokat beszélgettünk mostanában a srácokkal, hogy mi legyen a jövővel. Amiben elsőre egyet tudtunk érteni az az volt, hogy abbahagyni semmiképpen nem szeretnénk, hiszen a Black-Out kitörölhetetlen része az életünknek. Végül arra jutottunk, hogy a jelenlegi lehetőségeinknek megfelelően az lesz az ideális, ha évente csak 1-2 hangos koncertet adunk, amiket viszont nagyon profin és felkészülten tudunk megcsinálni, és amikről az ország minden Black-Out rajongója azt fogja gondolni, hogy nem szabad kihagyni. Ennek megfelelően is készülünk a jövő hónapi 20 éves jubileumi koncertünkre.
Szabi: Így van! Úgyhogy november 16-án a Barba Negrában várunk minden kedves Black-Out rajongót, ahol egy különleges koncert várható. Színpadra lép minden tag, aki valaha megfordult a zenekarban. Terveink szerint közel 2 órás bulit fogunk nyomni, elővéve régóta nem játszott nótákat is, melyek egy részét valószínűleg rövidített medley-k formájában, azokat egybefűzve fogunk előadni.
Természetesen tervezünk még más meglepetéseket is. Azt szeretnénk, hogy ezek a hangos koncertek egytől egyig örök emlékek legyenek a rajongóknak és nekünk is.

 

Máté Peti
Képek: Bese Zoli

 

Kapcsolódó:
BLACK-OUT Akusztik @ Showbarlang, 2013.10.15.

.

Megosztom.

Szólj hozzá