Archív

Nem titkoltan az egyik, ha nem a legkedvencebb zenekarom itthonról a Grand Mexican Warlock. Legfőképpen azért, mert sosem unalmas. Sokszor láttam őket koncerten, turnén, fesztiválon, mindig van egy egyedi íz benne, amiért az épp adott fellépést is biztosan végig nézem, és azt mondom a mellettem állónak, hogy eszedbe ne jusson belepofázni. Mert érdekel. Izgalmasak a zenei megoldások, megfog és visz a szöveg, az énekdallam, ami ugyanolyan ötletes, mint egyenként minden megszólaló hangszer. Amiből kihallatszik, hogy a legnagyobb gyepálás közben is ott marad a harmónia.

Egyik lemezüket sem hasonlítanám egymáshoz, értelmetlen. Eltelt közöttük némi idő, néhány tagcsere, és még több személyes történet. Épp ezért nem várok semmit egy-egy új albumtól. Mert azt érzem, hogy ez egy őszinte zenekar és emiatt tudom, hogy izgalmas lesz és érdekel. Így voltam a III-mal is.

Ahogy az Aeons és a Hell Sweet Hell is sokszori és megunhatatlan hallgatás során mutatta meg az apró és finoman elhelyezett ötleteit, a harmadik Grand anyagnak is hagyok bőven időt a lejátszóban. Hadd menjen, jó zene, sokrétű és nagyon szerteágazó. Már a kezdő szám, a Main Stage is egyértelműen jelzi, hogy nem érdemes a múlthoz méregetni, új dolgok történnek. Például rögtön kapunk is egy érdekes zenei stílusegyveleget, ahol barátságosan megférnek egymás mellett a húzósabb riffek, az igényes popzene és a halvány jazzes beütés is. Érdekes, hogy ha a zenei szakma nagy részét megkérdezné az ember, kevesen elleneznék ennek a zenekarnak a helyét, a nagyszínpadi jelenlétét, de a valóságban nem feltétlenül a tehetség és az egyediség helyez el egy-egy zenekart a közönség szemében. Éppen ebbéli sokszínűsége miatt nehéz a nagy mexikói boszorkánymesternek, bár annyi biztos, hogy a koncerteken valóban azért jelennek meg az emberek, mert szeretik, amit a srácok csinálnak.

A lemez második száma máris kiléptet abból az érzésből, hogy egy hangulat fog elterpeszkedni az egész lemezen. A sztóneres folytatás nagyot robban, intenzív húzása van, és itt is megfér az ütős rész mellett a lassuló átvezetés, finom Rhodes játékkal. A Grandre jellemző hangulatváltások ezen a lemezen is megmutatkoznak. Ezután ismét változik a sodrás. A Vexed szerintem az egyik legizgalmasabb track az albumon. Undos nemcsak az énekdallamokkal bánik jól, de kreatív, nyers és érzelmes dalszövegeivel nagyon sokat hozzátesz egy-egy dal szerkezetéhez, helyenként talán ő húz össze elsőre egymástól idegennek tűnő dalrészleteket. Minimál zenei alappal indul a szám, nincsen túlgondolva, de pont ezért jó. Tele van feszültséggel, nem hagy békén, még ha a felszínen langyos hullámokkal játszik is, mert a végén teljesen szétcsavar. Szemét ének, diszharmónia, zeneileg igen értékelendő kínzás. A dal elején nem feltétlenül számít ilyen befejezésre a kedves hallgató.

Ezt követően elérkezünk a Hummingbird című nótához, ami szerintem egyszerűségében is az egyik legszebb lassú Grand dal. Kellemes harmónia, lírikus szöveg, könnyednek tűnik, mégis elég érzelmes tétel. Ezt a dalt hallgatva többször jutott eszembe Frusciante régebbi szóló munkássága. Nagyon szeretem ezt a számot, és pont azért, mert itt sincs fölösleges díszítgetés, épp elég és kifejező, ami történik. Ahogy kikerülünk ebből a nyugodt hullámzásból, a következő dal visszavisz a váltakozó feszültségbe. A 0.00% című tételről az jutott először az eszembe, hogy na, ez az, amit magyar rádióban az életben nem fognak soha lejátszani. Furcsa felépítésű, utaztat, leültet, a közepén elandalít, de a szövegre itt sem tudsz nem figyelni. Mindig is jellemző volt szövegvilágukra, hogy nincs köntörfalazás, ha fáj az igazság, az önmagadnak kimondott szó, akkor van a legjobban az arcodba tolva, hogy véletlenül se kényelmesedj el. Cinikus és lényegre tör.

A The Cycle poprock-os lüktetése tovább színesíti a palettát, egészen biztos vagyok benne, hogy ez a dal nagyon koncertbarát téma lesz. Itt is érezhető a feszültség, de sokat enged az eddigiekhez képest. Aztán kapunk egy szerelmes darabot. Nem olyat, amit megrendelésre szoktak írni kitalált nőkről. Helyenként balladai, nyugodt zenei harmóniákkal teli, szép ívű szerzemény, mégsem giccses vagy túláradó, az arány itt is jól működik, a zenei alapért pedig Mohácsi Matyinak jár a pacsi.

A lemez utolsó száma egy ámokfutás. Természetesen itt is húzzák az idegeinket a lassú, feszült, atmoszférikus kezdéssel, de alapvetően a Disillusioning az egyharmadától egy kellően paraszt, punkos veretés. Itt érzem azt kissé, hogy helyenként hallgatnám előrébb a gitárt, mert marha jó a téma és bele kell mászni rendesen a káoszba, hogy kibogozza az ember. A végére teljes őrület és ennyi. Ott vagy hagyva, hogy aztán berakhassad még egyszer.

Az előző lemezekhez hasonlóan ezt is időtállónak és komplexnek érzem, viszont amellett, hogy a legszellősebb, mégis a legváltozatosabb. Hangzásvilága az, ami számomra újszerű, olykor ellentmondásos, de lehet, hogy ez teszi különlegessé. Egyébként dalszerzésben elengedte Szabó Lac az egyeduralmat, ami a lemez zeneiségét tágabbá tette, megmutatva a zenekar felnőttebb, érettebb egységét. Hegyi Áron akár egy szerény zseni, annyit hozzáad egy-egy dal végső gerincéhez billentyűjátékával, hogy vissza-visszacseng a fülemben, még akkor is, mikor tudom, hogy előtte mennyire megkapó gitártémát hallottam. Ráadásul szépen összedolgoznak az énekdallammal. Nagy Dávid pedig mindenféle akadály nélkül, szinte azonnal beérezte az összhangot a dobok mögött, úgyhogy reméljük is, hogy stabilnak ígérkezik ez a felállás, élőben Apival kiegészülve. Én azt mondom, szerencsések vagyunk, hogy van itthon egy ilyen zenekar.

Tóth Bálint

Lemezbemutató koncert április 15-én az Akváriumban, részletek itt!

Kapcsolódó:
Rengeteg Grand Mexican Warlock cucc itt!
Apey munkásságáról itt olvashattok
Nézzétek meg Hegyi Áron és Szabó Lac másik zenekarát is, a Jazzékielt, itt!

Megosztom.

Comments are closed.