Archív

A Janis: Little Girl Blue a 27 éves korukban elment világsztárok életét feldolgozó dokumentumfilm „sorozat” legújabb epizódja, amely ezúttal Janis Joplin tiszavirág-életét járja körül a texasi Port Arthurtől Hollywoodig, 1943 és 1970 között.

Az örökifjú Janis idén lenne 73 éves; családtagjai, egykori barátai, szerelmei és zenésztársai közül azonban sokan valóban meg is érték ezt a kort. A film nagyrészt az ő visszaemlékezéseikre épít: szívet tépő, mégis furcsamód felemelő érzés látni ezeket az ősz hajú, ráncos arcokat, ahogy még most is csillogó szemmel mesélnek a feledhetetlen, karcos hangú díváról, az őrült 60-as évekről, no meg arról a töménytelen mennyiségű drogról, amit annak idején a szervezetükbe juttattak…

Az ismerősökkel készített interjúkon túlmenően a film számos eredeti, zajos archív felvételen keresztül hozza közelebb a mai nézőkhöz a lassan fél évszázada halott zenész életét: fényképek, újságkivágások, koncert-, stúdió- és interjúfelvételek, valamint levélváltások idézik meg Janis Joplin természet adta módon bölcs és humoros, ugyanakkor rendkívül sérülékeny alakját. A filmen egy végtelenül érzékeny nő képe rajzolódik ki, aki örökké elégedetlenkedett a külsejével, küszködött az állítólagos túlsúlyával és pattanásos-heges arcbőrével; aki mindig is kecsesen nőies szeretett volna lenni, de mivel nem sikerült, hát csak azért is nyersen és férfiasan viselkedett, mégis darabokra törte, valahányszor csúnyának titulálták.

Középosztálybeli, kisvárosi környezetébe sosem tudott igazán beilleszkedni, így hát dacból is feltűnően kilógott a sorból – többek közt biszexualitásával és harcos antirasszizmusával, de közben szörnyen bántotta is saját kirekesztettsége és társai kegyetlenkedése. A középiskolában nem volt különösebben jó tanuló, de már ekkor is énekelt: kórustag volt (csak aztán kirúgták, mert nem volt hajlandó jókislányhoz méltó módon fegyelmezetten viselkedni), illetve ügyesen festett. A zenével 17 éves korában kezdett el komolyabban foglalkozni: ekkor fedezte fel mind a környezete, mind ő maga, hogy valóban kincs rejlik a torkában.

A helyét akkor kezdte el megtalálni, amikor végre maga mögött hagyta szülővárosát, és Austinba költözött, hogy konzervatív szülei kívánságára tanárnak tanuljon a Texasi Egyetemen. Az egyetemet ugyan idejekorán abbahagyta, mégis itt találta meg azt a közeget, amely inspirálóan hatott a művészetére. Első állandóbb zenekara a folkzenét játszó The Waller Creek Boys volt, és a kemény, nagyhangú-nagyivó lány azonnal egy lett a fiúk közül. A piszkálódások azonban a campuson is folytatódtak, míg végül Janis úgy döntött, ismét odébb áll, és ezúttal az államhatárt is átlépve meg sem állt egészen Kaliforniáig.

Ettől kezdve egyre tudatosabban építette zenészkarrierjét és törekedett a sztárság felé. Közben azonban a san franciscoi baráti kör hatására rászokott a metamfetaminra, ami rövid időn belül ijesztő módon tönkretette őt testileg-lelkileg. Végül baráti nyomásra visszaköltözött Texasba, a szülői házba, készen arra, hogy tisztán és teljesen hétköznapi módon folytassa tovább az életét; az egyetemre is visszairatkozott, ezúttal antropológia szakra. Úgy volt, hogy akkori, szintén drogfüggő barátjával mindketten összeszedik kicsit magukat, aztán összeházasodnak, ám a fiú időközben összeállt valaki mással.

rah_33661150374

Szerencsére ez idő tájt, a san franciscoi Big Brother and the Holding Company éppen énekesnőt keresett, és egy közös ismerősük beajánlotta Janist. A szerelmében kiábrándult lány titokban szökött vissza San Franciscóba, hogy velük zenélhessen, és valóra válthassa az álmait, miközben folyamatosan lelkifurdalása is volt, amiért csalódást okoz a családjának.

Janis eleinte igyekezett alkalmazkodni a zenekarhoz, ám fokozatosan átvette a frontember szerepét (ami később feszültségeket is szült a tagok között), mivel ebben vitathatatlanul ő volt a legjobb. Iszonyú energiákat tudott mozgósítani a színpadon, a rajongók egyszerűen imádták. A banda 1967-ben ott volt a világtörténelem legelső szabadtéri popfesztiválján, Montereyben (ahol mai szemmel nézve vicces módon széksorok voltak kirakva a közönség számára), ami igazi áttörés volt a zenekar életében; ezután szerződtette le őket a Columbia Records, amely egyúttal a legnagyobb idol, Bob Dylan kiadója is volt.

Népszerűsége csúcsán azonban Janis otthagyta a srácokat, hogy szólókarrierbe kezdjen, előbb a The Kozmic Blues Band, majd a The Full Tilt Boogie Band zenészeivel kiegészülve. Az énekesnőn hatalmas volt a nyomás, és az első szólóalbum sajnos nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a sajtó még mindig leginkább a Big Brothers-zel történt „szakításán” csámcsogott. A The Kozmic Blues Band megjárta Európát, és fellépett Woodstockon is, habár az utóbbi show-ra utólag nem volt éppen büszke az énekesnő, tekintve, hogy kis túlzással alig állt a lábán a fesztiválon elfogyasztott drogoknak köszönhetően (ami ekkoriban már leginkább heroin volt).

Joplin zenéjére nagy hatással volt az afroamerikai Odetta, Bessie Smith, Billie Holiday, Aretha Franklin és Otis Redding munkássága. Fehér létére ő maga is velejéig átérezte a bluest és a világ összes fájdalmát, a sajátját pedig megpróbálta zenébe önteni. Egyértelműen önéletrajzi ihletésű dalszövegei egyszerűek és keresetlenül őszinték voltak.

janis2

Fiatalkori sérülései sosem gyógyultak be igazán: folyamatosan és kielégíthetetlenül szomjazta rajongói és környezete szeretetét. A színpad volt az igazi otthona, közönség előtt énekelni és a közönséggel kommunikálni mindennél többet jelentette számára; amikor azonban lejött a színpadról, újra rátört a magány, és ilyenkor jobb híján újra és újra a drogokhoz nyúlt. Habár két szerelmével is tervezgették a házasságot, végül sosem ment férjhez, és gyermekei sem születettek. Egy beteljesületlen karrier és élet ért véget abban a hollywoodi hotelszobában (alig két héttel Jimi Hendrix halála után, aki szintén tragikus hirtelenséggel vesztette életét – szintén 27 évesen).

Igaz, semmi garancia rá, hogy egyszercsak végleg kigyógyult volna a drogfüggőségből, mégis igazán szomorú körülmény, hogy a vélhetően balesetként bekövetkezett túladagolás éppen akkor történt, amikor újra kezdtek rendben jönni a dolgok Janis körül. Új szerelme miatt sokáig tiszta volt, új producerétől sokat tanult saját zenész mivoltáról, és éppen folyamatban voltak az aktuális lemeze munkálatai, amely így már csak posztumusz jelenhetett meg: a bluesdíva – ironikus módon – épp egy nappal „késte le” a Buried Alive in the Blues vokálsávjának rögzítését, amely emiatt végül instrumentális változatban került fel a korongra.

Habár egy dokumentumfilmből nehéz különösebben látványos vizuális megoldásokat kihozni, hiszen a hangsúly többnyire a narráción van, a Joplin-filmnek ebből a szempontból is egészen szép íve van: az elején több szöveg, a vége felé egyre több zene és vágókép szerepel. A „fejezetek” között sokszor elszáguldó utak, sínek és hidak látszanak, olykor oda-vissza haladó irányban, mintegy Janis életének hullámvasútját követve. A képeket Francesco Carrozzini és Jenna Rosher filmezték. A filmet az Oscar-jelölt dokfilmes Amy Berg rendezte, a narrátor a zenész Cat Power volt.
A film pozitív visszhangot kapott a kritikusok és kisebb mértékben ugyan, de a közönség körében is (az IMBb-n 7.4 pontot, a Rotten Tomatoes-on 92%-ot ért el). Nálunk március 17-én került a mozikba.

Galaczi Zsófia

Kapcsolódó:
2015 a 27-eseké! A Kurt Cobain és Amy Winehouse dokumentumfilm

Megosztom.

Comments are closed.