Archív

Kicsit több mint egy éves csúszással érkezett meg hozzánk a dán rendező, sokak által tíz éve várt új reménysége, a Férfiak és csirkék. Anders Thomas Jensen 2015-ben debütált filmjét, a misztikus, dráma, és komédia jelzőkkel párosították az imdb-n. Nálunk mint fekete komédiát hirdetik, s bár jómagam, még az egy éves csúsztatásra is ráhúztam egy kis pluszt, mostanra kezdem kapiskálni, hogy miért is rágódtak a magyar forgalmazók ennyit a bemutatón. Ez korántsem komédia, inkább tragédia.

Nagyon nehéz erről a filmről spoiler és elfogultság nélkül írni, olyannyira, hogy nem is fog sikerülni. Ellenben igyekszem nem minden fordulatot agyonlőni (még ha ezzel sokak számára értékes, háborgással töltött perceket is spórolnék meg). Illetve azért nem egy tegnap debütált filmről beszélünk, volt idő a megtekintésre, szóval legyen elég annyi, hogy aki teljesen tiszta és befolyásmentes elmével akar nekiállni, az itt s most hagyja abba az olvasást.

Történetünk, ahogy Jensentől már megszokhattuk, egy korántsem hétköznapi karakterekkel belőtt, vidéki/kisvárosi szituációba rángat minket. Kezdésnek kapunk egy komoly kihívásokkal küszködő testvérpárt. A két kalandor szerepében: Gabriel (David Dencik), és úton-útfélen maszturbáló testvére, Elias (Mads Mikkelsen), a pisztolyhős. Apjuk halála után realizálják, hogy az mégsem a vérszerinti nemzőjük, akitől a kórházi ágyon elbúcsúztak. Sőt, igazából csak féltestvérek. A hagyatéki videó alapján elindulnak hát felkeresni valódi apjukat, akinek a vezetékneve Thanatos. Ám a világtól elzárt, haldokló szigeten újabb három féltestvérre bukkannak. A fizikai hasonlóság pedig már elsőre szembetűnő, hisz egyikőjük sem egy elő Dávid szobor. Cserébe a másik három még náluk is retardáltabb. Sőt, azok egyenesen közveszélyesek. Az apukáról, aki állítólag az emeleten szendereg (persze már az első percben tudjuk, hogy ez nem a teljes valóság) lassan kiderül, hogy szeretett kísérletezni. Emberekkel és állatokkal egyaránt. Persze mindez csak aztán, hogy a három agresszív, őshonos szigetlakó testvérbáty néhányszor jól agyonveri őket (meg úgy általában mindenkit, aki szembejön), néhány kitömött szárnyassal, és/vagy konyhai eszközzel. Csak úgy, a miheztartás végett. Jah, és egyébként egy málló félben lévő szanatóriumban laknak… varázslatos.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy eddig nem voltam nagyon képben Anders Thomas Jensen munkásságát illetően. Ezen mondjuk sokat javított a Férfiak és csirkék, mivel annyira megütköztem rajta, hogy úgy éreztem, rögvest pótolnom kell az elmaradásomat, hogy teljesebb képet kaphassak arról, mi is játszódhat le a dán férfiú fejében. Meg kell mondjam, hogy a gyerekkori traumák, és az almafák szerelmesének korábbi rendezései kivétel nélkül megfogtak.  A Gengszterek fogadója (az eredeti címe Flickering Lights, újra köszönöm nektek, magyar címfordítók) a személyes kedvenc, ez ugyanis egy kivételesen remek, és szívhez szóló alkotás. A Zöld hentesekkel szemben már voltak ellenérzéseim, de összességben ez is elég rendben van. Az Ádám almái pedig megint csak egy kivételes darab, ahol a szimbólumok annyira egyértelműek, hogy az már inkább kinyilatkoztatás. Eme filmek fényében viszont csak még égetőbb a kérdés, mely a megtekintés óta mardos, hogy komolyan ezen a filmen kellett kotlani tíz évet?!

A gyakran tabunak minősülő témák nyers, olykor kendőzetlen tálalása egyedül, ami megmaradt a Férfiak és csirkék esetében. Az északföldieknek ehhez született tehetségük van, ez tény. Ám az előadásmód frappánssága, az egyensúly, a humor, és a horror (avagy dráma) egészen finomra hangolt adagolása, mind odalett. A jól bevált szereplőgárda (Nikolaj Lie Kaas, Nicolas Bro, Ole Thestrup) ugyan most is szépen muzsikál együtt, Mads Mikkelsen pedig újfent remek, hisz nincs az a szerep, amit ez az ember ne tudna farzsebből előjátszani. De sajnos ez kevés ahhoz, hogy megmentse ezt a filmet. Hogy miért? Nem is a story gyengesége miatt. Sokkal inkább az embertelen témák gyomorforgató bagatellizálása a ludas. Amíg a rendező úr régebbi filmjeinek megtekintése közben, oly könnyedén és szívből jövően nevettünk fel az abszurd szituációkon, addig mostanra minden könnyedség odalett. Ehelyett inkább olyan, mintha kötelezni akarna arra, hogy szórakozzunk. Ám az, ahogy a Férfiak és csirkék esetében komolytalankodik, az nemhogy nem vicces, de inkább kiábrándító. Annak még, mondjuk, van egy humorfaktora, ha valakit egy kitömött aranysakállal, esetleg egy visszakezes bütykös hattyúval csapnak meg, ahogy az értelmetlen erőszak is tud mókás lenni, ha a helyén kezelik. Ám – és itt most kérlelhetetlenül jön a SPOLIER! – gyerekeket verni nem vicces! Nyugdíjasokat erőszakolni sem kifejezetten humoros. Nekem a páclében áztatott, több évtizedes hullák sem csalnak mosolyt a szám szélére, ahogy az anyja hasából kivágott gyerekek gondolata sem kacagtat. S ez még korántsem minden, amit ez a film tartogat számunkra. Ám ez önmagában még tényleg nem probléma, hisz aki látott már keményebb horrort, annak azért ezek nem mennek újdonság számba. A probléma az, ahogy ez tálalva van. Egy vállrándítással elintézi mindezt, mondván nem ezek a fontos dolgok. Mintha csak egy félrenyelt tündérmesét néznék.

Most vagy az van, hogy ezzel azt akarta mondani nekünk a rendező úr, hogy “Emberek, ez mind tök oké! Kacagjunk hát!” (remélem, nem), vagy pedig ez egy nagyon erős állásfoglalás akar lenni a túlzott elfogadással szemben, illetve egy nagyon túlhúzott kritika a liberalizmusról, hogy a genetikai módosítás felé tett kikacsintásokat már ne is említsük. Olyan ez a film, mintha egy belterjes, redneck horrort festett volna nekünk, dán felöltőbe bújtatva, majd a sötét kontúrokat szivárványszínűre mázolva. Nevezzetek maradinak, de vannak olyan dolgok, ami számomra már nem a művészet kategória. És bármennyire is értem a kritikát, de nem. Van, amit egésze egyszerűen nem… Megyek és megnézem inkább a Gengszterek fogadóját újra.

GK
Képek:
imdb.com

Az NKA – Cseh Tamás Program támogatásával

Megosztom.

Comments are closed.