Archív

Hogy miért furikázik Bill Murray Kabulban, egy Trabantra kísértetiesen emlékeztető Toyota hátsó ülésén? Hát turnét szervez, kérem szépen. Hisz, hogy a filmet idézzem: háború van, a (pénz) csap nyitva. S hogy ki a fellépő? Noh, hát azt még ő maga sem tudja.

Az idevágó slágert hallgatva készülök már hosszú hónapok óta erre a filmre, amit ugyan a tengerentúlon már tavaly bemutattak, itthon azonban még nem akadt gazdája. Az előzetes alapján valami irgalmatlan vagány és féktelenül laza agymenéssel kalkuláltam. Rock’n’roll a sivatagban, táncoló bakák, tuning humvik? Korántsem… De kezdjük talán az elején. Ebben az eszetlen jó felütéssel operáló komédiában, Bill Murray egy padlón lévő zenei menedzsert alakít (ám az is lehet, hogy sosem volt igazán a csúcson), aki végső elkeseredésében odáig jut, hogy afganisztáni turnét szervez egyetlen komoly, ám kicsit sem lelkes pártfogoltjának. Ronnie (Zooey Deschanel) ugyanis már a repülőúton kikészül, majd a teljes pánikot egy kis meszkalinnal folytja le, s bumm, már indul is az őrület. Legyen tánc!

A Rock the Kasbah remekül nyit, s jó ideig úgy tűnik, hogy kiválóan kezeli a labdát, amit oly bátran feladott magának, ám sajnos túl nagy a kezdőlendület, így nem bírja végigvinni. Elsőre az volt a sejtésem, hogy egy rock’n’rollba bújtatott laza tartású, ám annál élesebb nyelvű szatírát kapok majd, a közel-keleti amcsi jelenlétről. Ám sajnos nem így van, és ezért nagy kár. A film ugyanis valahol félúton kifullad. Bár lehet, hogy nem ez a megfelelő kifejezés. Az egész olyan furcsa, mivel a váltás annyira direkt (valahol ott, ahol Murray az afgán éjszaka sötétjébe visítja a Smoke on the Water-t), mintha a rendező szánt szándékkal váltana fogást a filmen. A komikus hangvétel az egyedüli, ami marad, de a második etapra teljesen elvész a film éle. Ronnie karakterét mintha erőszakkal vágnák ki a filmből, több elképesztően jó, karikatúraszerű szereplőt egy csuklómozdulattal dobnak félre, a mondanivaló pedig isteni megvilágosodásnak álcázva fordul ki önmagából. Mi pedig értetlenül állunk, hisz ami nemrég még oly könnyedén és finoman vágott, az végül teljesen kicsorbul.

Mindemellett Bill Murray önmagában egy brand, akinek elégnek kellene lennie, hogy elvigyen egy filmet, ám jelen esetben inkább csak arra elég, hogy eladja. Az öreg Bill persze brillírozik most is, főként Zooey Deschanel és Kate Hudson kíséretében. A két hölgy mellé pedig hozzácsaphatjuk még a Danny McBride és Scott Caan által játszott, herbalife ügynökből fegyvernepperré avanzsált fenegyerekeket. Jake és Nick ugyanis vicc nélkül a film legjobb mellékszereplői. A színészek örömjátékát pedig színtiszta élvezet nézni, és azt, ahogy olykor az előtörő nevetéssel kacérkodva, és feltehetőleg improvizálva viszik tovább a jelenetet.

Barry Levinson rendezőúr az évek során letett már ezt-azt az asztalra, köztük a számomra oly kedves Banditákat. De az ő keze munkája a Jó reggelt, Vietnam, az Esőember, A gömb, illetve a(z) Amikor a farok csóválja is. Emlékeimben ezek mind remek hangulatú, és precízen összerakott filmekként élnek. A Rock the Kasbah azonban nem ilyen. Kicsit fáj ezt leírni, de a film önmagához válik méltatlanná. Ezért a csalódás, s nem pedig azért, mert oly rossz lenne, amit láttam. Ám messze nem azt kaptam, amit az előzetes ígért. Fájó pazarlás ez, egy olyan filmnél, ami ekkora tehetségekkel játszik és ilyen zenei hivatkozással él.

Bruce Willis teljesen feleslegesen van jelen. Bármilyen vagányul is néz ki tetovált zsoldosként, ezt a karaktert akárki eljátszhatta volna. Zooey Deschanel váratlan eltűnése miatt már keseregtem fentebb, és értem én, hogy sok dolga akad mostanság a hölgynek, de ilyen mézesmadzag karaktert már rég láttam. Leem Lubany (Salima szerepében) szemeibe nézve szinte könyörögni támad kedvem a rendezőnek, hogy adjon szegénynek teret kibontakozni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a film nem tud felnőni a saját címéig. Persze megmondják már az elején, hogy itt biz’ nem lesz rock az erődben. Azt is megértem, hogy a filmet annak a pashtun származású hölgynek (Setara Hussainzada) dedikálták, akinek volt bátorsága a helyi tehetségkutatóban dalra fakadni. Dicséretes, ám ebben a formában a hölgy teljesítményéhez is méltatlan, hisz ő is csak mellékesen van jelen, mintha azért lenne ott, hogy a történet haladhasson tovább. Olyan ez a film, mint egy mágnes, ami valamilyen érhetetlen módon képes kioltani önmagát. A megtekintése óta a The Clash számát hallgatom, és a cikkzáró képet nézegetem, miközben azon gondolkodom, hogy miért nem ezt láttam… persze az is lehet, hogy csak én pozicionáltam nagyon mellé az elvárásaimat. Mindenesetre nagy kár érte.

GK

Képek: facebook.com/RockTheKasbahMovie és imdb.com

Az NKA – Cseh Tamás Program támogatásával

Megosztom.

Comments are closed.