Archív

„… baromság. Különben is, a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki se kíváncsi a másikéra!” – zárja végül rövidre a kedvenc magyar nótáról folytatott diskurzust Rezső, majd nagyot húz a markában szorongatott sörös korsóból. Az asztaltársaság egy emberként kezd karcos, alkoholgőzös hahotázásba, Rezső pedig elégedett félmosollyal, a bajszára rakódott sörhabot lenyalva nyugtázza, hogy megint hozta a formáját. Semmi kétség: ő a társaság showmanje. Cimborái azt szeretik benne a leginkább, hogy okos dolgokat tud mondani szellemesen. És hát, aki a sört szereti, rossz ember nem lehet.

Hungarisztán Rezső Kánaánja. Ő itt otthon van, hisz’ normális. Mindenkinek az álláspontját, életmódját tiszteletben tartja, amíg az nem különbözik az övétől, vitatkozni meg csak akkor áll le bárkivel is, ha annak van értelme. Ízlésről vitatkozni pedig értelmetlen, minthogy jó és rossz e tekintetben relatív kategóriák. Hadd vitatkozzak Rezsővel! Hadd mondjam el, hogy a véleménynek semmi köze az ánuszhoz! Könnyűszerrel igazolható, hogy igenis kíváncsiak vagyunk egymás segglyukára, ahogy az is, hogy a gondolkodás képessége önmagában nem okoz gondolkodást. Ez a veszély például Rezsőt sem fenyegeti. Véleménye tehát nincs mindenkinek, bármily magabiztosan mondja is fel a pártállásának, vallásának, szubkultúrájának megfelelő leckét. A sötét tömeg esetében a segglyuk sokkal inkább hasonlítható a szájhoz: amint kinyílik, a szar utat tör.

Az ízlésről folytatott vita pedig nemhogy értelmetlen, hanem a kultúrembertől elvárható minimum. Ennek elvitatása egyenes út a kulturális pöcegödör mélyére. A kultúra salakban való megfeneklése könnyen felismerhető. A minőség helyett a siker válik rendezőelvvé, a kultúrember helyett a tömegember célközönséggé, értékteremtés helyett a pénzkeresés célkitűzéssé. A csatornában tényleg nem sikk arról vitatkozni, hogy mi értékes, és mi nem. A dilemma ott úgy szól: menő, vagy sem. A megállapítást, miszerint a többség dönt, diadalittasan szokás kinyilatkoztatni, a szóban forgó többség tagjaként. Én gyászosan teszem, kiábrándult kisebbségiként.

TRASHHH

Az ember fogyasztóvá aljasításának fő eszköze a kultúra szétrohasztása, melyen keresztül a lehető legkönnyebben zülleszthető az elme. Alapvető hazugság, hogy a kereslet alakítja a kínálatot. A valóságban éppen fordítva működik: a hitvány kínálathoz teremtik meg annak befogadó közegét. Az arctalan tömeggé torzult embersokaság tehetetlen öntudatlanságában vergődve kapja meg igényei kiszolgálásának illúzióját, a menőség, divatosság, fontosság élményét, s emeltetik a szenny Olümposzára. Hiszen ők, a többség döntenek. Hogy miről, és pontosan mit, annak a felével sincsenek tisztában, amiként azzal sem, hogy igazából nem szabadságjogaikat gyakorolják, épp ellenkezőleg, rabszolgalétük realizálódik a nekik szabott irányvonalak mentén, zombi seregként való előretörésükben. Eszközei, egyúttal aktív résztvevői önnön megnyomorításuknak. A butaság áldás ebben a közegben. Aki a silánysággal azonosul, békére, magabiztosságra lel, aki nem, az szorong, és a bűnösök helyett kénytelen szégyenkezni.

Az, ha valaki következetesen az aktuális rádióslágereket hallgatja, vagy a blockbusterek miatt jár moziba, semmiképp nem vádolható rossz ízléssel. Ezt ízléstelenségnek hívják, ami kevesebb, mint rossz ízlés. A rossz ízlésű ember, bármily alávaló is legyen a tartalom, amit fogyaszt, ezt egyéni döntése alapján teszi. Levágták a lábait, a porban fetrengve viszont saját belátása szerint kúszik-mászik. Az ízléstelennek mindkét lába megvan ugyan, de az orráig se lát, így valakinek terelnie kell. A kereskedelmi média készséggel vállalja ezt az áldozatot. Ott van aztán a sznob, aki az általa egy igaz útnak vélt irányba hajlandó csak haladni, és mély önérzettel visel szemellenzőt. Amikor ez a szemellenző lekerül, megnyílik a jó ízléshez vezető út.

És ki dönti el, hogy mi számít jónak? Most akkor csak az a jó, amit te szeretsz? Ha annyi millióm lenne, ahányszor megkaptam már ezeket a kérdéseket, a kastélyom mind a tizenöt vécéjében aranyból lenne a budikefe, ha már rossz ízlésről beszélünk. A „ki dönti el” hibás megközelítés. Az ízlés semmi egyéb, mint szubjektív minőségérzékelés. Egyértelmű tehát, hogy nem egyes ember ízlése, de nem is a közízlés húzza meg a kommersz hulladékot a művészi értéktől elválasztó vonalat. Amikor egy semmibe tartó vita után letesszük a fegyvert, és nyugtázzuk, hogy „oké, neked ez a jó zene, nekem meg az”, a lelki békénk érdekében meghamisítjuk a valóságot, és kiegyezünk abban, hogy nincs általánosan értékes, illetve értéktelen. Ha ugyanígy gondolkodnánk az erkölcsről, el kéne fogadnunk, hogy nincs helye semmiféle moralizálásnak, törvényhozásnak, hisz’ nem vagyunk egyformák: némelyikünk lelkiismeret-furdalást érez akkor is, ha egy rovart agyonüt egy légycsapóval, mások meg élvezettel ütnek agyon embereket pajszerrel.

Amiképp megvan a szempontrendszerünk és belső iránytűnk ahhoz, hogy az erkölcsileg helyest a helytelentől elválasszuk, éppúgy megvan ahhoz is, hogy kultúra és kultúrszenny közt különbséget tegyünk. Hosszas elmélkedés vezetett a felismeréshez, hogy a legalapvetőbb kérdés, amely törésvonalat képez az, hogy adott tartalom mely részünkhöz szól: az istenihez vagy az állatihoz. Isteni részünk alatt mindazon adottságainkat értem, amelyek kiemelnek az állatvilágból, és lehetővé teszik, hogy teremtsünk. A bennünk lakozó “isten” által vagyunk képesek empátiára, erkölcsi gondolkodásra, művészi tevékenységre, egyáltalán bármire, ami a természet törvényeinél komplexebb, magasabb rendű. Ez a részünk az, amely kultúrát épít. Az állati oldalunk mindazon jellemzőink összefoglaló neve, amelyeken keresztül a legkönnyebb irányítani, megrontani minket. A bennünk lévő állat enni, inni, baszni, birtokolni akar. Ez a részünk az, amely kultúrát rombol.

Mondhatjuk úgy is, hogy míg a kultúra a lélek, addig a tömegkultúra az ösztönök síkján kommunikál velünk. A lélek síkján a bevonódás mindig mély, az ösztönök síkján pedig felszínes. Egy szerelmi vallomást megfogalmazó dal, ha művészileg értékes, egy létező szerelem lenyomata hivatott lenni, valódi érzésekből, gondolatokból merít, tartalmilag és formailag is kerüli a giccset. Ezzel szemben, ha értéktelen, a giccs a koncepció szerves része, és az „oh baby, megőrülök érted” nívóján szerelmet hazudva ostromolja az emocionálisan és intellektuálisan retardáltak könnycsatornáit.

will3

A művészi alkotás közlésének tartalmát és eszköztárát tekintve is igényes, mely igényesség valamiféle szellemi aktivitást követel meg tőlünk. Lehet ez akár érzelmi beleélés, akár gondolkodás, a lényeg, hogy a megértéshez, a feldolgozáshoz el kell vesznünk a mű mélységeiben, és háttérbe szorítani az egónkat. A valódi kultúra az egónk lebontásának irányába hat, és ezáltal segít magasabb emberi minőséget elérnünk.

A kommersz termék közlésének tartalmát és eszköztárát tekintve is alantas, mely alantasság valamilyen ösztönös aktivitást vált ki. Érzelem és értelem dimenziójában is következetesen betartja az aranyszabályt: egy centiméternél mélyebbre nem ásunk. Lényege, hogy felspannoljon, legyen ennek kiváltója akár egy cuki kisállat, akár a hangfalakból döngő basszus. Mindegy, hogy a cukiság az, ami elélveztet, vagy a táncparketten hozzád simuló retek ütemre pulzáló segg. A lényeg ugyanaz: nagyszerű ember vagy, akinek jár, hogy megélje a nagyszerűségét! A fogyasztás kultusza az egónk hízlalásával taszít az emberi gyarlóság bugyraiba. E gyarlóság egyre látványosabb burjánzását éljük. Őfelsége, a fogyasztó szarból készült koronájáért cserébe engedelmesen nyitja a bukszáját, és segít felélni mindent, ami a gépezet útjába kerül: természetet, erkölcsöt, kultúrát. Az értelmiség válasza a gyermeki dac, az önsajnálat jegyében történő begubózás.

Hogy érdemes-e ízlésről vitatkozni? Ahol tömegek táplálják önteltségüket a luxusautókkal és prostikkal reprezentáló pénzes prolik trash zenéjével, míg némelyek azzal, hogy csak a klasszikus zene az igazi, ahol egyesek szemében a színház vén faszok, másokéban a mozi buta suttyók hóbortja, ahol Rezső önérzetes lehet a rezsőségére, a vele kommunikálni se hajlandó alterértelmiségi feje pedig nyakig szorult a saját seggébe… nos, ott nemhogy érdemes, de elengedhetetlen.

– Vic Willow – 

Kapcsolódó:
A 10 legnagyobb baromság magyar dalszövegekből
A 10 legnagyobb ízlésromboló a kortárs magyar könnyűzenében – 1. rész
A 10 legnagyobb ízlésromboló a kortárs magyar könnyűzenében – 2. rész
Tetovált Kossuth Lajosok, flanelinges Garibaldik
Kínai utángyártott hippizmus, avagy életérzés a Sziget Fesztivál margóján

Megosztom.

Comments are closed.