Archív

A „mit láttunk a hétvégén” című rovatunkban ezúttal egy igen érdekes, mondhatni kísérleti film kerül terítékre. A recept a következő: végy néhány siketnéma tinédzsert, adj hozzájuk néhány hasonló tulajdonságokkal rendelkező felnőttet, majd zárd el őket lehetőleg légmentesen. Készítsd el mindezt kelet-európai szájíz szerint, végül pedig tálald nyersen.  A fogást esetünkben egy elsőfilmes rendező készítette el, A törzs (Plemya) néven.

Az ukrán Myroslav Slaboshpytskyi egy nagyon bátor, és kétségkívül hathatós dobásra vállalkozott ezzel a filmmel. Tette mindezt megközelítőleg 2 évvel ezelőtt, ám a magyar mozikba csak nemrég jutott el. A hátrányos helyzetű fiatalokkal forgatott film, nemcsak hogy baromi erős, és képileg nyers, de a tálalás milyensége miatt egyedi, s ezért egészen biztosan megosztó is. A film pikantériája, hogy a szereplők végig jelelve kommunikálnak, és ehhez mi egy betűnyi feliratot sem kapunk. Egyedül a testük nyelvét érthetjük, illetve a környezeti hanghatások azok, amik felerősödve jutnak el hozzánk. Se felirat, se hangalámondás nem készült hozzá, mert – ahogy az alkotók mondják – sem a szerelemhez, sem a gyűlölethez nincs szükség szavakra. Márpedig A törzs csak erről szól, és semmi másról. A történet veleje egyébként egy letisztult, és mondhatni klasszikusan húsbavágó tinidráma, így nem kell megoldó kulcs a megfejtéséhez, elég, ha egyszerűen nyitva tartjuk a szemünket, és olvasunk a képek között.

A történet szerint egy kijevi, hallássérült fiatalok számára fenntartott bentlakásos iskolába új diák érkezik, s a kezdeti esetlen megnyilvánulások után, rögvest bele is csöppen a sűrűjébe. Teszi ezt szinte hiteltelen gyorsasággal, ám be kell látnunk, hogy a beszédhangok hiánya megköveteli a történet pörgését, hisz eleinte még így is erősen kell koncentrálnunk, annyira szokatlan ez a megoldás. Bevallom, én az első 15 percben majdnem elszunnyadtam, így ez már önmagában egy érdekes tapasztalat volt, hogy egyetlen érzékszervünk visszafogása is ilyen hatással járhat. Szóval, főszereplőnk Sergei (nem ő az egyetlen, akinek a nevét csak a stáblistáról leshetjük el) rögvest a közepében találja magát, mivel már a film elején egyértelművé válik, hogy az épület falain belül egy sajátos hierarchiával rendelkező, fiatalkorúakból álló bűnbanda éli mindennapjait, szabályzat és törvények alól felmentve. A tizenéves fiúk és lányok majdnem teljesen magukra hagyva élnek, a pergő vakolat, és az omladozó épület árnyékában. Hamar egyértelművé válik az is, hogy itt nem kisiskolás gyerekcsínyekről lesz szó, hanem bizony szervezett bűnözésről, és annak sem az egyszerű formájáról. Hátrányos helyzetű fiatalokat én még nem láttam ilyen mély vízben, ily könnyedséggel lubickolni.

A kísérletező újítást a színészek, a hangtalanság, és a feliratozatlanság elegye adja, mégpedig több szinten. Egyrészt ott vannak a környezeti hangok, amiket mi hallunk, ám ők ezeket sem, és a film erre többször igen jól rá is erősít. érzékeltetve velünk az ő világuk szokatlanságát, és másmilyenségét. Emellé csatlakozik még néhány olyan intézményi megvalósítás, amiről jó néhányunknak valószínűleg fogalma sincs, pedig oly kézenfekvő (pl. az iskolában a csengők helyett felszerelt villogók). Ahogy arra is rá kellett döbbennem a film megtekintése közben, hogy milyen durva világnak is tűnik az övéké. Hangképzés hiányában a testbeszédükkel hívják fel magukra a figyelmet, hisz kiabálni, hangoskodni nem tudnak. Így a testi kontaktus, az érintések, a lendületes mozdulatok, és a lökdösődés mind kiemelt szerepet kap. Olyannyira, hogy az én kis személyes teremnek például keresnivalója se lenne az ő világukban. Akármennyire fura, de a börtönlét ugrott be rögvest, ahol a szemkontaktus már agresszív megnyilvánulásnak számít. Egy teljesen más világ, teljesen más szabályokkal. A törzs önmagában egy érzékenyítő tréning.

Erre jön még rá a már említett: „sem a szerelemhez, sem a gyűlölethez nincs szükség szavakra” aspektus. Mivel semmilyen magyarázatot nem kapunk a szereplők közt történő diskurzusok értelmezéséhez, így kénytelenek leszünk a testiségre hagyatkozni, és így el is jutottunk a film egyik legfontosabb jellemzőjéhez. Nyersen és meghökkentően kapjuk az arcunkba a két alapvető érzelem ösztönszintű, erőszakos megnyilvánulásait. S ha ez nem lenne elég, mindezt kíméletlen csöndben. A  szexualitás, a hullámokban feltörő agresszió, és a vadállati erőszak megnyilvánulásai néma sikolyok társaságában érkeznek. Szinte mi is üvöltünk magunkban, mintha képtelenek lennénk, avagy nem akarnánk ezeket az elemi indulatokat szabadjára engedni. Ezzel az elfojtott ordítással hangsúlyozza a film a szereplőinek tragédiáját.

Ha pedig már az elemi és állatias ösztönök kerültek szóba, A törzs szinte végig olyan, mint egy természetfilm. Legalábbis, ami az állatként viselkedő szereplőit illeti. Táplálkozz, aludj, szaporodj, dominálj! Az erősebb kutya… ugye. Talán a falka, mint cím egy fokkal találóbb választás lett volna. A fiatal hím érkezése utáni beavatás, amit természetesen a pozícióban lévő hímek erőszakossága kísér. A nőstények kihasználása, a zsákmányszerző körutak, mind-mind olyan jellemzők, melyek ezt a képet erősítik. Hogy az elhagyott játszóteres, és a metszőnős jeleneteket már ne is említsem…

Az eddig csak rövidfilmekben utazó rendezőtől ez egy nagyon erős nyitás, ami után biztosan megjegyezik majd a nevét. S hogy miért neveztem az elején bátornak? Azért, mert bár A törzs sem témájában, sem történetvezetésében nem mutat újat, hisz balhés kölykökről láttunk már többet, s jobbat is -, ám úgy írni egyenlőségjelet a hátrányos helyzetű gyerekek és a társadalom átlagos tagjai közé, hogy azt mondjuk: Hé, nézzétek! Ezek a srácok tudnak ugyanolyan, vagy még nagyobb állatok lenni, mint ti! Na, ehhez azért kell némi kurázsi.

GK

Képek: imdb.com

Az NKA – Cseh Tamás Program támogatásával

Megosztom.

Comments are closed.