Archív

A stílusokban és műfajokban igen változatos brit zenekar a kezdeti U2-s megközelítést – szerencsére – hátrahagyva több nagylemezével bizonyított már. Az öttagú Radiohead a zene világát nagyban meghatározó bandák közé bekerülve – talán dacból, vagy csak elkötelezettségből – kísérletezésekbe fogott, így megalapozták azt a hozzáállást, hogy nem kívántak/kívánnak részt venni a “nagyipari” rádióslágerek gyártásában, inkább az underground úttörőivel lépegettek előre, igen mély lábnyomokat hagyva a zenetörténelemben. Természetesen ez a morál meghatározóvá vált a későbbiekben és utat mutatott több mai sikerbandának. Új lemezük, az A Moon Shaped Pool is képes port kavarni, átvariálta még a rajongótáborukat is. Itthon legalábbis biztosan.

Ha valaki idomultan át tudja érezni a banda zenéjét úgy, hogy az elsőre egyfajta hallgatási igényt generál benne (mondjuk úgy, rajongó lesz), az újdonságokkal teli, kísérletező hanghatások adnak valami igazán egyedit. Ablakot nyitnak, új megközelítésekre adnak okot mind zeneileg, mind érzelmileg egyaránt. Nem kötelező rögtön értelmezni a dalszövegeket, átadhatja magát a közönség a hanghullámoknak bizalommal, ha nyitott az effélére. Már a korábbi lemezeikkel is állandóan fenntartva az érdeklődést folytonos színezéssel, kombinációkkal képesek élesíteni az igényt rájuk. Emiatt bele is lehet ragadni bármelyik albumukba, talán bátran állíthatom, hogy az OK Computer óta. Ám a 2011-es King of the Limbs összeszedettsége és furcsasága miatt feltettek egy láthatatlan koronát a saját fejükre – az addig felhalmozott szerzemények után a King of the Limbs magasabb értelmezést nyert, mint a korábban említett bizalom.

Eltelt öt év és úgy gondolom, mára bizonyosság, hogy a Radiohead albumok nem csak egyszerű alkotások egy életműben, hanem fontos értelmi és érzelmi háttérrel rendelkező, összefüggő darabkák, más-más nézőpontokban. Összetört tükör. A nemrég digitálisan megjelent kilencedik nagylemezük – A Moon Shaped Pool – kissé kimagaslóbb darabka az üvegszilánkok közül. Arra, hogy komplexen tekintsünk rá, nagyobb a késztetés érzékenyebb hangvétele, valamint megjelenésének körülményei miatt (a banda a lemez digitális bemutatása előtt eltüntette szinte minden zenei anyagát a hivatalos letöltőoldalakról). A szerep immáron adott a hallgatónak, vagyis ő maga a Radiohead-út Colombusává válik. Igazi felfedezés zeneileg és a szövegek mondanivalója sem elhanyagolható.

A 11 dalt tartalmazó album magába foglal több balladát, komolyzenei megoldásokat, lírikus dallamvilágot és sokkal konkrétabban értelmezhető szövegeket, mint elődjeik. A “kötet” nyitó darabja, a Burn the Witch rögtön egy aktuálpolitikai eseményt dolgoz fel, amelyet már korábban bemutattak egy The Wicker Man figuravilág mese-klippel. A menekültüggyel foglalkozó dal ilyen nézetben kemény nyitás, sőt, muzikális dinamikája is a legerősebb talán az albumon. A track fő mozgatórugóját a vonósok pattogós és monumentális dallama adja. A lemezen ezt követő Daydreaming úgyszintén egy korábban bemutatott darab, amely mondhatni egy igen filmes jellegű klippel rendelkezik Paul Thomas Anderson rendezésével. Kifejezetten erős motívum benne a sok-sok ajtó, folyton új helyszíneket mutatva a határozottan, bár higgadtan előrenyomuló énekesnek, Thom Yorke-nak, hogy aztán egy a mai világnézetben üresnek mondható hegyi barlangban nyugtassa magát egy szeretetteljes gondolattal, igaz, elég magányosan. Ez a kettősség szinte mindegyik dalra ráfogható az albumon. Néhol múzsakép elevenedik meg a szépséggel “fertőző” hátsószándékokkal (Identikit), érzelmek, szerelem, nyitottság, jövő, stb. táncol karöltve a sötétséggel. Talán a sok emberi pozitívum azért ennyire magányos és paranoiás a dalszövegekben, mert globálisan nézve ezeket, olyan világban éljük meg, ahol nem akarunk belőle osztozni. A szerelem elvesztette a modern szentimentális mivoltát, hiszen nagy általánosságban a legtöbb dalszövegíró kisajátítva használja ezt az érzelmet és egyéni történeteket kreál belőle, ellentétben itt, a Hold alakú medencében a kollektíváról van szó. Ebben a tükördarabkában felfedezheti a hallgató a szerelem újfajta, ám posztmodern értelmezését, ami összemosódik a világ végtelen alkotóelemeivel (Desert Island Disk). Ismét a kohézió. Szóval, talán sosem voltak ilyen könnyen, vagy objektíven befogadhatók a Radiohead dalok szövegei. Nem olyan absztraktok, mint korábban, nem úgy mint ennek a lemeznek borítója.

Adam Thorpe beszámolóját olvasva remek képet kaphatunk az album felvételéről, ezáltal fény derül arra is, hogy a Stanley Donwood által készített borító (akril, eredetileg színes, utólag digitálisan manipulált monokróm festmény), mit is ábrázolhat. Az alkotás az album felvételének helyszínén, Dél-Franciaországban, Saint-Rémy de Provence-ban, a La Fabrique stúdióban készült, egyidőben a felvételekkel. Megragadva az alkalmat megfestette ezt a pillanatot, egy hatalmas úszómedencét körülölelő fákat, a pázsitot, a malmot, az istállókat, keverve a hangtechnikai eszközökkel, zenei képekkel, amiket közben hallott. A hangszerek, a hangrögzítéshez használt eszközarmada és persze maga a zenekar, valahol mind ott rejlik a lemezborítón, valahogy.

Fontosnak tartom, hogy megemlítsem, miképp hallgattam meg ezt az albumot, ugyanis hasonló környezetben kaptam az első képeket róla, egészen konkrétan egy tanyán. Korán keltem, hogy elkapjam a napkeltét, leültem egy nagy kaszáló közepére és fülhallgatót feltéve, kissé még fázósan próbáltam melengetni magam az első napsugarakban. Nagyban segített odafigyelni a természet reggele. Egészen belemélyedhettem a részletekbe, bár ez köszönhető a zene mixelésének is, hiszen izgalmas megoldásokat hallhatunk. Kevesebb “Greenwood-féle” gitár, több vonós, kevesebb “Thom Yorke-féle” vokál, több kórus. Slágergyanús riffek és felesleges ismétlések hiányában, az első hallgatás után nehezen, szinte sehogy sem tudtam felidézni konkrét dallamokat. (Leszámítva persze az albumról már korábban közzétett dalokat.) Színesebb, mint valaha, gondoltam, aztán a vicces térelhelyezések (bal oldalra panorámázott dobszett például), az érdekesen vagdalt, visszafordított-lassított vokálok, a domináló klasszikus hangszerek keveredése analóg dobgépekkel, a finoman modulált hegedűk mind-mind megerősítettek abban, hogy igen, színesebb mint valaha! De az összkép sötétebb és szomorúbb mint bármelyik Radiohead albumon.

Elolvasva interjúkat, mások beszámolóit, a többnyire lehúzós magyar cikkeket, megnézve az LP-hez tartozó klipeket azt érzem, erősen emberiség-kritikus és érzelmileg felforgató zeneiséget adtak ki magukból, amely már nem a muzikális zsonglőrködésektől új, inkább a közlésmódja miatt. Egészét tekintve egy jó nagy adag üzenet. Nem keménykednek a hangszerekkel, inkább változatosan használják a megfelelő helyeken és a hatásvadászat ugyan jelen van, de csakis olyan formában, ahogy a mondanivaló igényli. Nem találunk egy cseppnyi öncélúságot sem, ami talán a legnagyobb meglepetés, mert bár Thom Yorke-ot dicsérhetjük úttörő orgánumként, de valójában sokszor erősen beuralta énekével a zenei környezetet. Ez a lemez nekünk készült, valamint rólunk íródott, érdemes tehát belemerülni ebbe a medencébe!

Nagy József
Borítókép: Alex Lake

Megosztom.

Comments are closed.