Archív

Ahogy egyre melegebb van, pulcsi helyett rövid szoknyára váltottam, és egyre inkább éreztem, menni kéne egy kicsit világot látni, mielőtt beszippant a nyár, a fesztiválszezon és a Balaton. Már jó ideje kerülgettem a hátizsákomat, amikor Peti, a Royal Freak Out gitárosa egy sör mellett bedobta az ötletet; ismer egy szlovén csajt NovaRockról, akikhez leugorhatnánk, van egy pecójuk a tengerparton… Szóval, pakolás, irány Szlovénia!

fotografálta és rúzzsal lejegyezte:
Décsy Eszter

Kocsi és nagy mennyiségű jóféle agárdi bor beszerzése után egy kövér gázföccsel ráfordultunk az autópályára. Zene be, a hangerő- és a sebességmutató felfelé kúszik, irány a határ túloldalán Murska Sobota (Muraszombat). Egy jó sör felszisszentése után gyors wikipédia; a város közepén lévő parkban van a Szapáry-kastély (tök jó, pont ide beszéltünk meg találkozót a csajjal, akihez mentünk), hollós Mátyásunk adta a birtokot a Széchy-családnak, tőlük került a kastély a Szapáryakhoz, akik az első világháborúig élvezték kényelmét. Olyan gyorsan sikerült átérni Szlovéniába, hogy mire ezt végigolvastam és felnéztem, már egy kukkot nem értettem a feliratokból. Vannak nyelvek (vannak emberek, akik ezeket beszélik), aminek szavait, ha megpróbálod – először csak fejben – kimondani, már a gondolattól rommá röhögöd magad. Hát, a szlovén nyelv pont ilyen.

Elég is volt a helytörténetből, beértünk a városba. Csend, madárcsicsergés, rendezett házak, nulla forgalom, anyukák gyerekkel és/vagy kutyával/fagyival/apukával. Park mellett satufék, Ana (aki szíves vendéglátásunkról kívánt gondoskodni) jött felénk, homályos tekintettel, gyanúsan széles mosollyal. Tudtunkon kívül a muraszombatiak egyik legősibb ünnepébe, a Piščalka-ba csöppentünk bele, ahogy Anaval karöltve egyre mélyebbre hatoltunk a Mestni park bokrainak sűrűjében. Az ünnep nevének etimológiáját boncolgatva hamar értelmet nyert az a pokolból eredő, falakat repesztő sípolás keltette hangorkán, ami a park közepéről áradt felénk, helyenként énekkel, harmonikával, telefonról szóló zenével. Ez ugyanis az utolsó tanítási nap, amit (úszómestereket megszégyenítő módon, mint megannyi fagyoskodó Rose a Titanicból) műanyagsípok sűrű és hosszas fújásával, na, meg mértéktelen piával ünnepelnek. Ahogy a kastély előtti tisztásra léptünk, úgy tűnt, már elkéstünk, az apokalipszis bevégeztetett, s keselyűk módjára már csak a dögök jutnak. Ameddig a szem ellátott; térdig érő kiürült sörös-boros-rövides flakonok, összeroncsolódott bevásárlókocsik, poharak, üvegek, életükért négykézláb kúszó testek. Pusztítás nyomai mindenhol. Tekintélyüktől megfosztott rendőrök menekülnek ki a parkból. A pánik kezdett környékezni, de Ana karon ragadott, egy felfújt gyerekmedencéhez húzott, ami színültig volt jéggel. Gyakorlott mozdulattal halászott elő egy üveget a mélyéről, bizonyítandó a híres szlovén vendégszeretetet, töltött, megittuk. Gyönyörű, napsütéses reggelre ébredtünk másnap.

Csengettek. Marko vonszolta be fonnyadt, kialvatlan porhüvelyét, és helyezte a miénk mellé, majd nagy mennyiségű kávé magunkhoz vétele után bemásztunk a kocsiba mind a négyen. Irány a főváros, Ljubljana. A kocsiablaknak dőlve delíriumos félálomban elképzeltem az ex-jugoszláv kommunista fővárost, kopott mustársárga blokkházaival, kórház-zöld lépcsőházakkal, töredezett aszfalttal. Hát, pont egy ilyen helyen álltunk meg, egy köpésre az Union sörgyár mellett. A belvároshoz a Tivoli parkon át vezetett az út a déli napsütésben, ami tele volt indokolatlanul fitt sportolókkal, szombati gyereksétáltatást élvező családokkal, fura szobrokkal, vattacukorárusokkal, és egy lóburgeres stand is akadt a fák árnyékában. A belváros (kb. 15 perc séta) azonban nagyon szép, kis macskaköves utcákkal, régi épületekkel, a város fölé emelkedő várral. A város egyszerre klasszicista, barokk, modern, mediterrán, némi bajoros szájízzel. Ljubljana hol a Német-római Birodalomhoz, hol hozzánk tartozott, de volt német-, horvát, és olasz megszállás alatt is a világháborúk idején, és ez erősen befolyásolta a városképet. A nemzeti himnuszukon átgyalogolva (állítólag kifejezetten vidám dalocska) rábuktunk egy étteremre; bogračnak nevezett sűrű gulyás, vadhússal, dödöle (kisütött óriási krumpligaluska szószokkal, mártásokkal) és a prekmurska gibanica, egy irgalmatlan rétes, egy réteg mákkal, egy réteg almával, egy dióval és egy rikottához hasonló sajttal. Gyilkos. Kávé, aztán jöhetett a séta, sárkányos hidakon, zegzugos utcákon, meredek lépcsőkön át fel a várba, ami állítólag egy jól megtermett sárkány hullájára épült. Szegény párát még az aranygyapjút megszerző és hazafelé tartó argonauták vezetője, Iaszón szúrta le anno, már ha… Ebből kifolyólag aztán úton-útfélen sárkányos kitűzők, hűtőmágnesek, öngyújtók és megannyi más hasznos holmi kapható. Aztán, irány a tenger…

Bár a tenger nincs messze, nagyjából 2 óra autóval a hegyeken át, és ezt sikeresen végigaludtuk, Petit leszámítva, persze. Nem tudom, hogy bírta, a másnap és a gyaloglás azért eléggé hazavágott, de az a tudat nyugtatott mindenkit, hogy a tenger fölé magasodó hegy tetején ott vár a kis házikó, hűtőjében egy nagy tálca sörrel. Arra riadtam, hogy beértünk Izolába, a környék egyik nagyobbacska városába, ahol állítólag elég komoly vitorlásversenyeket rendeznek, de nekem mindez nem számított, félálomból ébredve csak annyit fogtam fel, hogy velem szemben ott az azúrkék tenger. Innen vitt fel a hegyre a tipikusan olyan szerpentin, amit valószínűleg végső stádiumos Parkinson-kóros közlekedésmérnök tervezett oda. Korte magasan van, egyik irányban hegyek, másik irányban a tenger, ameddig a szem ellát. A falu nem sok mindent tud, de van egy csinos kis temető, egy templom, néhány keskeny utca, és őrület szép kilátás. Meg macskák, szomszéd kölyökkutya és robogóval kolbászoló olaszok.

A környék ugyanis túlnyomórészt olaszok-lakta terület, ki is van írva két nyelven minden. Ennek nagy előnye, hogy legalább pár szót értettem itt-ott, hátránya azonban Korte csendes vidéki idilljét meg-megtörő elsuhanó robogók dobhártyát szaggató hangja. Az itthoni hétvégi fűkaszásokat és traktorosokat tökéletesen helyettesítik. A nyugalom és béke elmaradhatatlan kellékei. Innen ugrottunk le minden nap Izolába fürdeni és feltölteni a hűtőt. Az elmaradhatatlan kikötő és sikátoros utcák mellett felfedeztem egy párhuzamot Szentendrével, Izola ugyanis generációk óta vonzza a festőket, lépten-nyomon kis galériák és apró festőműhelyek vannak. Az egyik viharos nap után még pop-up medúza simogató is került – öröm és boldogság.

Mindenképpen érdemes elugrani a horvát határtól egy köpésnyire fekvő Piranba, ez egyike a legrégebbi városoknak. A főtéren, egyből a kikötő mellett, Giuseppe Tartini szobra figyeli a közeli csoki- és sószaküzletet. Belgium után egy jó csoki-szaküzlet már egyáltalán nem meglepő, ellenben egy olyan bolttal (és a párját már Ljubljanában kiszúrtam), ami kifejezetten sóra van specializálódva. Árulnak kis zacskóval, naggyal, kisszeműt, nagyszeműt, durvát, asztalit, sós krémet, sós olajat, sós csokit, sós sót. Mindent. Itt szárítják, nem messze a várostól, közvetlenül a tenger vizéből, és annyit tud, hogy sós. Nem kicsit, hanem ilyen azonnal arcot összerántós módon rohadt sós.

Ide egyébként egy Portorož nevű településen át jutottunk, ami a környék turisztikai központja. A kikötőváros egyet tud, de azt üzembiztosan: a közepesen szakadt rongyot rázni vágyók tökéletes kiszolgálását. Hatalmas hotelek és kaszinók néznek a pálmafákkal végigültetett parti útra és a kikötőre, ami Monte Carlo-t juttatta eszembe, azaz annak egy olcsó koppintását. Közepesen drága éttermek, felsőkategóriás autók (nem, nem luxusautók, csak olyasmik), kicsi yachtok, néhány kisebb, teljesen átlagos márkákat áruló boltok. Szóval, olyan mint montekárló, csak gagyibb és kevésbé szép, de legalább indokolatlanul magas árakkal. Tovább is mentünk Piranba gyorsan.

Piranba egyébként nem engednek be autóval, a város szélén viszont hatalmas parkolók vannak, ahonnan ingyenes buszjárat robog befelé. Az egész város olyan, mintha visszaugranánk az időben. Főszezon előtt szerencsére mérsékelten lepték el a turisták, nyáron nagy eséllyel gondolkoztam volna tömegmészárláson, így viszont alig volt ember a szűk, titokzatos sikátorokban. A dombtetőn álló templom kertjéből elképesztően szép a kilátás. Piros cseréptetők, színes zsaluk, napon fakult házak, kopogós macskakövek, zsibongó piazza, smaragdszínű tenger, hófehér hullámtörő sziklák, sós-fanyar-mediterrán illatok. Szerelem.

Lényegében a semmittevés áldásos állapotában töltöttük az egész hetet, Markonak hála sok házilag grillezett csevappal és pljeskavicával, Ananak hála pedig kifogyhatatlan sör és szlovén szilva-snapsz társaságában. Parázs szociálpolitikai viták, szenvedélyes zenei eszmecserék (a szlovén folk-pop a török mulatós szintjét éri a “szar” skálán, ellenben megszerették a The Royal Freak Outot :) ), és az élet nagy örök kérdései voltak terítéken hol egy jó sör, hol egy rumos kávé mellett. Szlovénia – legalábbis amit láttam belőle – turisztikailag messze alulértékelt ország. Ljubljana éjszakai élete híresen kemény, a hegyek mindenfajta extrém sportra tökéletesek, a tengerpart (mind az összes 42 kilométerével) zseniálisan kikapcsol és hozza az igazi mediterrán, olaszos hangulatot. Fejenként mindennel együtt nagyjából annyiból jártuk meg, mint két Sziget napijegy vagy három VOLT jegy. Ja, ettől függetlenül megyünk ám fesztiválozni is, persze. Sajnáltam, hogy kihagytuk a jó kis tengeri kaját, és a bledi tavat (a tó közepén van egy kis templom, be lehet evezni oda), de legalább lesz miért visszajönni.

slovenia 2016 (51)-2

Ha nem hinnétek egy szavamat se, hát itt a bizonyíték… ;)

 

Az NKA – Cseh Tamás Program támogatásával

Megosztom.

Comments are closed.