Archív

Amerikából jöttem, híres mesterségem címere: m.h. A helyszín New England, az 1600-as éveket tapossuk, a középpontban pedig egy család kálváriája áll. Igen, rákérdezhettek, a kishazánkban nemrég felbukkant misztikus horror, a The VVitch, amiről szó lesz. Végre egy boszorkányosan jó film az amerikai kontinensről.

Robert Eggers olyat gurított első egész estét filmjével, aminek igen nehéz lesz fölé dobni, nem csak másoknak, de még neki saját magának is. Még akkor is, ha kicsit erős kezdésnek tűnik is ez a kijelentés, de sebaj, aki nem hiszi, járjon utána. Legalább nem mulasztja el ezt a kiváló horrort. Mert ez itt kérem egy olyan versenyző, ami nem csak, hogy az utóbbi évek egyik mérföldköve lesz a témában, de az év horrorja versenyben is az élen halad. Kellő mértékben felhevítettem az indulatokat? Helyes, akkor lássuk, hogy mink van.

Adott egy végletekig büszke, és velejéig keresztény családfő, egy szem elől tévesztett csecsemő, egy veszteségtől kesergő, és egyre keseredő anya, egy kamasz lány és a hasonló korban lévő testvérbátyja, és egy totál infantilisnak tűnő ikerpár. Bő kézzel megszórva mindez vallásos félelemmel, bimbózó szexualitással, elfojtott indulatokkal és érzelmekkel, a bőr alatt lappangó és egyre csak burjánzó hazugságokkal, paranoiával, és mételyes rettegéssel az ismeretlentől, meg persze az ősi gonosztól. Mindez egy rejtélyes bűn miatt magányos őrületre kárhoztatott családban, akik lassan, de annál biztosabban kárhoznak el, a rettegett rengeteg tövében felütött tanyájukon.

Eggers egy mesteri koktéllal éri el, hogy féljünk. Rögtön az elején megmutatja félelmünk tárgyát, a címszereplőt, aztán nyomban el is veszi, hogy a háttérben lappangó biztos fenyegetés tudatában figyeljük tovább a családi drámát, majd mikor kezdenénk azt gondolni, hogy talán csak álmodtuk az egészet, újra az arcunkba vágja a rémséget. Majd ezt játssza újra és újra. Mindeközben a túlnyomás alatt lévő feszültség, olyan dallamokat fütyörész a háttérben, ami ellen nincs ellenállás. Nem tarthatunk ki, előbb, avagy utóbb de ott muzsikál majd bennünk is. Koncentrációnk és tartásunk darabjaira hullik, ahogy a paranoia eluralkodik a szereplők közt. Gyanakvásunk hol egyik, hol pedig a másik fél felé irányul, pedig tudjuk, hogy a gonosz valójában ott ólálkodik künn a rengetegen. Persze az is lehet, hogy valójában a kezdetek óta köztünk él… Nincs igazság, csak jó és rossz van. Fekete, avagy fehér.

A szereplők tökéletesen a helyükön vannak. Ha Anya Taylor-Joy-t eztán nem fogják filmajánlatokkal bombázni, akkor megeszem a kalpagom. Harvey Scrimshaw katarzis-jelenete annyira átjön, hogy vele együtt küzdünk a lelki üdvéért vívott csatában. Ralph Ineson és Kate Dickie pedig, mint a szigorú és kemény szülök bőrében szűkölő halandók, olykor esendőbbek és szánalmasabbak, mint saját porontyaik. Ha pedig egy filmben még az állatok is remekül helytállnak a szerepükben, akkor azt egyszerűen nem lehet tovább magasztalni. Márpedig nézzétek meg azt az átkozott kecskebakot, és azt az Istenverte Nyulat! Az a nyúl… A Donnie Darko óta nem tett rám nyúl ekkora benyomást.

Ahogy az alcím is mondja: „A New England Folktale”, s ehhez híven Eggers már többször megjáratott motívumokat épít be, avagy inkább hív új életre filmjében (vörös köpeny, fekete kecskebak, torkon akadó rothadt alma). S teszi ezt olyan finoman, és olyan nagy nyomás alatt, hogy elsőre talán észre sem vesszük. Hiába, nem csak az alapanyag számít, hanem az elkészítés módja is. Hisz annak ellenére, hogy időről-időre előkerülnek filmek eme boszorkányos témakörből, igazán jót rég láttunk. Boszorkányvadászok (és vadászatok) jönnek-mennek, ám egyik sem időzik túl sokat, rendre dobjuk őket elménk azon sarkába, ahol a feledés az úr. Ez a mostani azonban beássa majd magát a lelkünkbe, ezt garantálom. Ha pedig valaki azt meri a The VVitch megtekintése után állítani, hogy őt egy kicsit sem érintette meg, abban a szent pillanatban gyújtsatok alá a máglyának, mert ő lesz az!

A The VVitch úgy hozza ránk a frászt, hogy nem ijesztget. Ugyan a zenei aláfestés olykor bántóan kakofón, ám nincs olcsó jumpscare. Úgy tud félelmetes lenni, hogy igazából csak karistolja a horror határait. Borzongató misztikum keveredik a kegyetlenül reális „valósággal”. S hogy miért az idézőjel? Mert ebben van a film ereje, hogy elbizonytalanít minket, és mi félni kezdünk bizonytalanságunkban, és az egyre inkább ismeretlenné és idegenné váló környezetünkben. Eggers tökéletes illuzionistaként vezeti tekintetünket, és el is éri, hogy csak a kezét figyeljük, miközben magával ragad a zsigeri borzongás. Hogy a korhű díszletet, az archaikus szóhasználatot, és a briliáns hangokat már ne is említsem. Az mindenesetre látszik, hogy az elsőfilmes író-rendező régóta foglalkozik a témával, és nagyon sokat dolgozott a mesterművén (lásd a korábbi rövidfilmjeit). Mindez pedig maximálisan megérte. Robert Eggers azonban mostanra nem finomkodik. Filmje kegyetlenül csap az asztalra, s rajta is hagyja véres kéznyomát.

 GK
Képek:imdb.com

Olvassatok még több filmről itt!

Az NKA – Cseh Tamás Program támogatásával

Megosztom.

Comments are closed.