Archív

Jár köztünk egy olyan ír rendező, aki napjaink divathullámaira magasról téve, a zenés film témájában képes olyan varázslatot a vászonra énekelni, ami nemhogy magával ragad, hanem egyszerűen tudattalan válunk a rabjává. Veszélyes cuccról van tehát szó, az új anyag engem például két nap leforgása alatt úgy berántott, hogy azóta is a hangjaival a fejemben kelek-fekszem. Arról nem is beszélve, hogy a remegő kezem alig bírom majd visszafogni a jegypénztárnál, mondván: csak még egy jegyet tessék adni csókolom. John Carney egy díler, egy laboráns és mixer egyben, az új gyermeke pedig a Sing Street.

A nyolcvanas évek Dublinjában járunk, a hányatott sorsú Lalor család legifjabb tagja penget a szobája kanapéján, miközben anyuék odalent a napi rutinná váló veszekedésüket bonyolítják. Ő pedig kapva kap az alkalmon, és egy az egyben átveszi a felszüremlő vitát dalszövegnek. Egy tinédzser eszmélésének első pillanatai. Eztán persze jön az új iskola, új barátok, és a szerelem, egy ír tünemény képében, aki modell(nek vallja magát). Ezért hősünknek nincs más választása, zenekart alapít (hisz ő meg énekesnek hazudja magát). A lány szerelméért vívott közdelem és a családi problémák elől való menekülés kezdeti lépései ezek. A véletlenszerűen összedobott banda egyre jobbá válik, és a srácok szépen sorban végigmennek a korszak nagyjainak megidézésén, mind stílusban, mind öltözékben, mind érzéseikben végigzongorázva azokon. Hiába, ilyen ez a serdülőkor. A nagy felismerések időszaka. Persze ebben komoly szerep jut a bátyusnak is, aki egyfajta kiégett mentorként őrködik öcsikéje jó ízlése, és előmenetele felett.

John Carney az Egyszer, és a Szerelemre hangszerelve után újból a lant után nyúlt, és egy olyan zenés filmet (számomra ez még nem musical, de ezen lehet vitatkozni) penderített elénk, amit méltán nevezhetünk eme hármas ékének, még ha hangulatukban különböznek is. Az mondjuk immáron tisztán kirajzolódott, hogy a rendezőúr a keserédes ízvilágot preferálja, hogy a mostani alkotásból idézzek: „Your problem is you’re not happy being sad. But that’s what love is: happy-sad.”Sing Street bizony ilyen, egy különös, édes-savanyú, romantikus mese, avagy inkább varázslat, ahol a hordozóanyag a zene. Az pedig mostanra bizonyosság, hogy John Carney, ha valamihez, hát ehhez ért. A Sing Street varázsa, leszámítva a zene mindent átható jelenlétét, engem Wes Anderson zsonglőrködésére emlékeztet. Az a kellemesen bizsergető érzés, amikor teljes mértékig tisztában vagy azzal, hogy amit a vásznon látsz az bolondság, ám mégsem érdekel, mert annyira jó. Az a boldog megnyugvás, ahogy elrugaszkodsz a valóságtól, ám egy cseppnyi rossz érzés sincs benned, miközben látod a talajt távolodni. Csak élvezed, amit látsz, és hagyod, hogy a mosoly szétáradjon az arcodon.

A film, a banda zenéje és megjelenése által megannyi stílust, és hivatkozást vonultat fel, ám nem lop, hanem gyakorlatilag szó szerint idéz („no more Ziggy Stardust”, és még sorolhatnám). Van itt Duran Duran, The Cure, Joe Jackson, A-ha, The Jam, Depeche Mode és persze Bowie, de befigyel egy lazább Motörhead is közvetlenül az elején. Ám itt nem állunk meg, hisz nem csak a zenei pályát érintjük. Filmes klasszikusok is idézésre kerülnek. Raphina (Lucy Boynton) feltűnése félkövér idézőjelek közt hozza a Grease-t, a Vissza a jövőbe pedig annyiszor említésre kerül, hogy kedvem is támadt megnézni. S végül, ám korántsem utolsó sorban, itt vannak még a Sing Street zenekar saját szerzeményei (a nevüket egyébként egy létező intézménytől, a Synge Street CBS-től adoptálták), amelyet veterán zenészek írtak. Ferdia Walsh-Peelo és Mark McKenna pedig, jókedvükben elő is adták a Sundance filmfesztiválon, a nézők legnagyobb örömére.

A srácok karakterei nagyon jók. Eszelősek és elszálltak, ahogy az egy ír meséhez illik. Jack Reynor, a kiégett bátyó szerepében, aki öccsén keresztül szeretné beteljesíteni saját álmait, tökéletes mentora és végső menedéke a főhősnek. Ben Carolan, Mark McKenna, Percy Chamburuka pedig hűséges segítőtársai, és fegyverhordozói Cosmo-nak, akit Ferdia Walsh-Peelo alakít. Ő és Lucy Boynton pedig külön kategória, már csak azért is, mert ők ketten ledominálnak mindenki mást a filmben. Ami alapvetően rendben is van, hisz az ő egymásra találásukról, és felemelkedésükről szól a történet. Bevallom, azért a mellékszereplőkből egy kicsivel többet el tudtam volna viselni. Sebaj, cserébe kapunk zseniális kosztümöket, arcátlan sminkeket, remek, karikatúrába illő, ám olykor mondandóval is rendelkező karaktereket, és mindezt ír akcentussal, piszok lazán előadva.

A Sing Street idén januárban debütált a Sundance fesztiválon, nálunk pedig III. Vertigo Filmhét nyitányaként tekinthetitek meg először, majd pedig augusztus 18-tól elvileg a mozik is műsorra tűzik. Én pedig addig is dúdolom a Drive it Like You Stole it, a Beautiful Sea, avagy The Riddle of the Model valamelyikét… vagy az is lehet, hogy alapítok egy zenekart.

 

GK
Képek: imdb.com
és facebook.com/singstreetmovie

 Az NKA – Cseh Tamás Program támogatásával

Megosztom.

Comments are closed.