Archív

Második alkalommal járta meg Veszprém utcáinak kisebb nagyobb színpadait a The Royal Freak Out akusztikus felállásban. Az ország leg zsizsegőbb, leg életteltelibb fesztiváljáról, a Veszprémi Utcazene Fesztiválról a zenekar frontembere, Farkas Balázs írt nekünk beszámolót.

Szerda reggel nyolc körül, ébresztőóra nélkül keltem frissen, üdén és motiváltan. Aki legalább egy kicsit ismer, tudja, hogy ez csak igen különleges alkalmakkor történik meg. Ez a nap azonban speciális volt, mert 2015-höz hasonlóan ebben az évben is Veszprém felé vettük az irányt, hogy eltöltsük a nyár négy – remélhetőleg –  legkellemesebb fesztiválnapját. Cuccpakolás, macskaetetés, hangszer a hátra, és irány Ábrishoz, mert négykor már koncert, túl sokat nem tökölhetünk. Persze Murphy azért ehhez is hozzászólt, mert Dávidék autója lerobbant, a tervezett első találkozóhelytől már fél órás késéssel indultunk, de nem volt probléma, belekalkuláltuk a késés-faktort az utazási időbe. Irány Agárd, ahol Peti is csatlakozott hozzánk, a következő megálló pedig már a Hotel Magiszter volt, ahol egy rövid regisztráció után, várakozás és bonyodalmak nélkül át is vehettük a szobánkat, megkaptuk az ebéd- és vacsora-jegyeinket, és egy gyors eligazítást követően már mehettünk is játszani a Fortuna udvarba, a fesztivált ugyanis a Pannon Egyetemi színpadon mi nyitottuk, délután 4-kor.

13708167_10157126931290366_9043987898628325315_o

Fotó: Kálló Péter – Veszprémi Utcazene Fesztivál

Ahogy vártuk, a fesztivál az első pillanattól kezdve remek volt. A picike színpad egyszerűen, de jól hangosítva szólalt meg, mi pedig egy év után újra utcazenéltünk. A járókelők szép számmal gyűltek és a tűző nap ellenére a pódiumtól nem messze ülve, fekve, állva, a kissebbek táncolva hallgatták végig a bő háromnegyed órásra szabott akusztikus koncertünket. Úgy tűnt, mindenki élvezte, ekkor még udvariasan, kimérten, de rendkívül lelkesen fogadtak minket. A színpadról lepakolva, fröccsel a kézben vártuk a soron következő koncertet, ami ezen a napon a Lóci játszik volt akik egy humoros, nekem egy picit stand-up comedy-re hasonlító műsorral kezdték be a fesztivált. Lóci igazából szerintem zene nélkül is tök szórakoztató színpadi figura, a könnyed (jó értelembe vett) limonádé zene pedig teljes mértékig passzolt a frontember szövegeléséhez és a kirendelt fröccsünkhöz. A közönség is láthatóan jól szórakozott, olyannyira, hogy a negyedik nap a zenekar büszkén és megérdemelten vehette át a közönségdíjat. Gratulálunk!

Lóciékat jóbarátunk, Demény Gergely követte aki az egyik kedvenc fellépőm volt. Gergő egyszál gitárral, ének nélkül adja elő saját szerzeményeit, ami bizony kemény meló, mert amellett, hogy a stílus is igen csak technikás zenészt igényel (percussive fingerstyle a zsáner neve, ha jól tudom) azért a nem szakmai közönség bizony jóval kegyetlenebb annál, hogy eldobja az agyát attól, ha elkezdesz a színpadon virgázni. Azt hiszem itt rejlett Gergő egyik legnagyobb erőssége. A dalok ugyanis baromi jók voltak! Nem is nagyon volt mozgolódás, aki a színpad elé került, nem mozdult a performansz végéig.

Ezek után egy újabb egy személyes produkció következett, az I am Soyuz, ami szintén tök jó volt, főleg, hogy volt ukulele is és egy egészen fura, Omnichord nevű hangszer. A dalszerző-énekes hölgy a dalok között a szerzeményekről szóló sztorikkal dobta fel a műsort, ami egy laza délutáni tábortüzes hangulatú bő fél órát kölcsönzött a koncertjének.

13710699_10157126934455366_4448889134339208625_o

Fotó: Kálló Péter – Veszprémi Utcazene Fesztivál

Este megnéztük Peter Jones-t, aki angliából jött és annak ellenére, hogy alapvetően elsőre egy teljesen szimpla gitáros-énekes produkciónak tűnt (és a szó legjobb értelmébe véve az is volt), egy teljes órára odaszögezett bennünket a színpad elé. Peter hangjában és dalaiban volt valami egészen szeretetreméltó és megnyugtató, és ahogy a színpad előtt a fűben ülve hallgattuk a nyugodt hangon éneklő, kicsit sztoikus és érzelmes hangulatú dalokat előadó művészt, olyan megnyugtató, laza érzés éledt fel bennem, amit már régen tapasztaltam. Nagyszerű zárókoncetrje volt az estének. Ezek után még egy picit lófráltunk a belvárosban, beszélgettünk és élveztük a hangulatot, hallgattuk az utcazenészeket és nagyon örültünk, hogy idén is részesei lehettünk ennek a csodának.

Merthogy akár a színpadon innenről, akár a színpadon túlról nézem, a Veszprémi Utcazene Fesztivál bizony sok szempontból kuriózumnak tekinthető a magyar fesztiválszíntéren ahol a rendezvények nagy része nekem egy picit túl erős. Tinédzseréveim közepén-végén és a húszaséveim első felében még sűrűn látogattam fesztiválokat, és szemtanúja voltam annak, hogyan lesz az egykor még egy hónap diákmunka fizumból összespórolható, sűrű, élénk, néha zavarbaejtő, de amúgy szerethető zenés összeröffenésekből horrorárakkal megtűzdelt, oroszlánrészben külföldieknek szóló headlinerekkel rakott, teljes agymenés, ahol nem tudsz száz métert sétálni anélkül, hogy valaki ne másszon az arcodba megmutatni mekkora művész vagy milyen fasza fesztiválforma és ami a szervezők szemei előtt már csak annyit mutat: gigabiznisz. Veszprém itt mutat mást. Ez a karnevál emberi. A látogatók nagyrészt helyiek, mégsem érzed magad idegennek. A zenészek karnyújtásnyira vannak tőled és a kedvenc előadóidat nemcsak a belvárosban elhelyezett 6 kisebb és 2 nagyobb színpadon láthatod vagy éppen a kedvenc sörösbódédnál, hanem az utcán sétálva beléjük ütközhetsz az Utcazenész Pontokon (ezek az utcán elhelyezett kis kijelölt helyek, ahol a fellépők ízig-vérig utcanezei körülmények között, hangosítás és színpad nélkül mutathatják meg magukat). Emellett lépten-nyomon partizán utcazenészekbe is botolhatsz. Az egész olyan, mint egy hangokkal teli, kedves mesevilág, ahol senkinek sem hiányoznak a szuper showbizniszt felvonultató gigaelőadók meg a többtízezres tömegek, a színpadok ahol a kedvenc gitárosodat max egy kivetítőről láthatod tisztán. Ez itt kérem a veszprémiek ajándéka maguknak és azon szerencséseknek akik zenészként vagy látogatóként ebbe belecsöppennek.

13765761_10157126931585366_4465513185649373127_o

Fotó: Kálló Péter – Veszprémi Utcazene Fesztivál

Hogy elnézzünk ebbe az irányba is; sör, a fröccs és a mostanában oly divatos és engem lassan anyagi csődbe kergető streetfood sem drágább (vagy nem sokkal), mint egy átlag belvárosi szórakozóhelyen Budapesten. Ráadásul, ha ügyes vagy, zenészként simán összekalapozhatod az útiköltségedet, kaját, piát, húrkészletet, pengetőt, tokot-vonót. Sőt a kis fellépőknek a szervezők állják a szállást és napi kétszeri melegétkezést és nem csak úgy ímmel-ámmal besuvasztanak a legutolsó szabadon maradt ágyba, hanem nagyon lakájos, kétszer két ágyas, saját fürdőszobás minilakosztályokat biztosítanak a központtól nem messze lévő Magiszterben. Hasonlóan jó tapasztalataink voltak a kajával kapcsolatban is, a belváros peremén található Óváros vendéglőben. Az amúgy kicsit modoros kiszolgáláshoz remek ebéd és vacsi társult, én spec megúsztam mind a négy napot úgy, hogy csak a reggelimről kelljen gondoskodnom. Ezért cserébe fellépőként napi egy koncertet kell adnod négy napon keresztül, és ha a végén te vagy a szakmai zsűri vagy a közönség kedvence, akkor egy félmillió forintos csekkel a zsebedben igen jól kereső utcazenészként térhetsz haza. És ez azért ritka. A hozzánk hasonló kis előadóknak a nagy nézőszámot megforgató fesztiválokon legtöbbször egészen nevetséges időpontokat adnak mindenféle költségtérítés nélkül, legtöbbször örülsz, ha hozzád vágnak egy húgymeleg sört, amit megihatsz miközben a fesztiválokon kora délután lézengő öt embernek játszhatsz.

DSC_0350

Watch Me – fotó: Farkas Balázs

A második napon a Man at Work színpad előtt már szép számmal képviseltette magát a nagyérdemű. Miután másodszor is végigámultuk (Demény) Gergő koncertjét megnéztük a Watch Me-t. Nem először láttam a srácokat, és ahogy az eddigi két alkalommal, most sem okoztak csalódást. Fiatal és profi zenészek, lendület és okosan választott stílus. Mindannyian nagyon elveztük a koncertet és a szakmai zsűrinek is különösen tetszett, így a negyedik nap végén, megérdemelten, ők vihették haza az egyik főnyereményt. Gratu! A Watch Me után mi is toltunk egy koncertet, immár tavalyról és az előző napról is jó pár ismerős arc figyelt a közönségből, és bár a koncerten, ami technikailag félremehet egy fellépésnél (na jó, húrt nem szakítottunk) megtörtént, mi is és a közönség is imádtuk. Hangszerek lepakolása, fröccs, vacsi, kis pihi és már úton is voltunk Daniel Docherty koncertjére, aki nekem a fesztivál legkimagaslóbb fellépője volt. Mielőtt róla mesélnék hadd említsem meg, hogy a négy nap alatt nem hallottunk rossz produkciót és annak ellenére, hogy azért a negyedik nap már egy picit elegem lett a mindenki által rogyásig játszott feldolgozásokból, mindenki előtt le a kalappal.

De vissza Daniel Dochertyhez. Daniel Skóciából érkezett hozzánk és egy szál gitárral jött, pontosabban jött volna, ha a reptéren nem keverik el a csomagjait. Valami csoda folytán azonban tudtak neki kölcsönözni egy a saját hangszeréhez hasonló speckó balkezes gitárt, így az első nap kölcsön cuccon csapott a húrokba. Mindenkit levett a talpáról. A skót srác ugyanis amellett, hogy varázslatosan gitározik és énekel, olyan magávalragadó műsort adott, amitől mindenkinek leesett az álla. De tényleg. Érdekes volt nézni, ahogy a filigrán, szelíd fiú az ujjai köré csavarta a veszprémi közönséget. Míg az első nap mérsékelt számú, de lelkes közönség verődött össze, az utolsó napi koncertjén (mind a hármat lecsekkoltuk) már kisebb forgalmi dugót okoztak a produkcióra kíváncsi emberek, akik az előadások végére együtt énekelték Daniel első nap még nagy részben (a magyar közönség számára) nem túl ismert dalait.

received_1098128023567223.jpeg1

The Royal Freak Out

Pénteken az OTP színpadon léptünk fel a Gizella udvarban. Tavaly itt volt a legjobb hangulatú koncertünk, ezért ha lehet, még a többi fellépéshez képest is különösen vártuk. Hogy mi történt? Varázslat. Az udvarban lévő kávézó asztalainál ülő emberektől kezdve, a színpad előtt helyet foglaló vagy éppen táncoló közönségből mindenki hatalmas lelkesedéssel és évezettel figyelte végig a koncertünket, ami olyan energiát adott nekünk is, hogy több ízben majdnem hanyatt vágódtam a bárszéken. És itt a fesztivál következő hatalmas erőssége. A közönség. Itt ugyanis az embereknek a zene nem (csak) az amit a rádióban vagy a tévében rájuk erőltetnek. A hallgatóság itt bizony kíváncsi, hogy mit csinálsz, és ha valamit szeretnek, akkor az mindegy, milyen stílus. Mi speciel egy mainstream TV vagy rádió számára befogadható műfajnál karcosabb, talán egy picit szűkebb réteg számára szerethető zenét játszunk, ami még azzal együtt is sok helyen kicsit harapós lehet, hogy a dalokat itt akusztikusan, kevésbé hangosan vagy zúzósan játszottuk. És működött! Ez a város ugyanis úgy tűnik, hozzá van szokva, hogy zenélnek nekik, így nem ijednek meg a színpadtól, nem illetődnek meg egy-egy kevésbé szokványos produkciótól és nem restek megmutatni, ha valamit szeretnek, éveznek. Rengeteg gratulációt, támogatást és bátorító szót kaptunk már tavaly is, idén pedig, ha lehet, még több pozitív visszajelzés jött.

De nem is elsősorban rólunk van szó. Az utcasarkon haknizó tizenéves középsulis srácok és lányok is olyan tehetséggel ragadják meg a hangszert amit sok magát komolyan vevő fővárosi zenekar megirigyelhetne. És az emberek zenélnek. Ha nem a színpadon akkor a színpad előtt. Tapsolnak, táncolnak, énekelnek, legyen szó akármilyen előadóról. Azt gondolom, hogy ebben nagy érdeme van a fesztiválnak, akik – ha jól értesültem – immár több mint tizenöt esztendeje minden évben egy hatalmas bográcsot csinálnak Veszprém belvárosából. És ebben a bográcsban zenehallgatók és zenészek különös vegyülésével készül el az amire annyira szükség lenne mindenhol. A zenei kultúra.

received_1098128063567219.jpeg2

Bekóborló gyerek pedig mindig van

A negyedik napon a Meló-Diák színpadhoz volt szerencsénk. A tavalyi fesztiválon itt szó szerint lemosott minket az eső a dobogóról, ebben az évben viszont szerencsénk volt, bár a színpadra sütő, nagy erővel tűző nap hatására nem voltam sokkal szárazabb 50 perc játék után, mint tavaly amikor bőrig áztunk. No, de szuper volt ez a koncert is, külön örömömre egy egész szép számú különítmény látogatott el a koncertünkre Fehérvárról a családom és jóbarátaink személyében. A pénteki koncert után talán itt volt a legjobb a hangulat, az emberek érdeklődése látszólag nem lankadt semmit. Utolsó nap lévén a koncert végén megható búcsút vettünk a veszprémi nagyérdeműtől. Remélhetőleg lesz szerencsénk ismét játszani ezen a számunkra olyan gyönyörű helyen, ennek a számunkra tényleg csodálatos közösségnek. Veszprém és a Veszprémi Utcazene Fesztivál tavaly belopta magát a szívünkbe, idén pedig bebetonozta a helyét. Felejthetetlen élmény volt!

szavak: Farkas Balázs
kezdőkép: Kálló Péter

Megosztom.

Comments are closed.

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu