Archív

Persze, mindig valami új izgalmas helyre kéne menni, ami ha lehet, ne legyen tele turistával, és ne kelljen egy ladikon evezni érte napokat a dzsungel mélyén, vagy Cessnából kiugrani érte az óceán közepén. Magam is meglepődtem, hogy ezért elég néhány órát autózni. Tavasszal Szlovéniában jártunk, az őszre viszont Bosznia-Hercegovina lett a befutó. Kellett egy kis balkáni hangulat.

Mindehhez viszont némi segítséget kértem az Experience Balkan csapatától, akikre egy fesztivál kapcsán bukkantam. Huszty Zoltán és Szikra Csaba célja, hogy a balkáni országok kultúráit népszerűsítsék és ápolják a kulturális örökségüket, különös figyelmet fordítva az etnikai és vallási kisebbségekre, mindezt teszik a fenntarthatóság és a környezet védelemének figyelembe vételével. Elég menő túrákat szerveznek, rutinjuk is van bőven, és ezer örömmel válaszolgattak a kérdéseimre, segítettek kitalálni, merre is induljunk. Nem sokat tudtam a környékről, csak amit gyerek korom óta szóbeszédből, pletykákból szedegettem össze; A Bosnyák Háború, a rossz utak, a veszélyes helyek, a szétlőtt házak, a veszélyes emberek, az aknamezők, meg, hogy nincs ott semmi. Olyan nyolcéves lehettem, mikor Görögország felé (’96-ban vagy ’97-ben) éjszaka keresztülautóztunk Horvátország, Szerbia és Bosznia egy részén, és a szüleim már hetekkel előtte paráztak, hallgatták mindenkitől, hogy meg ne álljunk sehol és hasonlók, ebből átragadt rám is, és a mai napig eszembe jut, ahogy nézem az autó kárpitját, érzem a félelmüket, és suhanunk keresztül a sötét, romos falvakon. Különösen izgalmas érzés volt arra gondolni, hogy most önszántamból és örömmel megyek oda. És mindenképpen jól jött az útmutatás.

Petivel, a The Royal Freak Out gitárosával (a beszámolóhoz neki is volt egy-két hozzáfűzni valója) pattantunk autóba, bemelegítésnek egy kis sós vízben ázás reményében irány Makarska, Horvátország. Üdülőváros, se több, se kevesebb, de a táj nagyon szép. Két nap pancsolás után továbbindultunk délnek, hogy a Neretva torkolatánál a mandarinföldeken keresztül elinduljunk befelé, Bosznia és az izgalmak felé.

Ahogy a tengerparti sziklákon kanyargó úton robogtunk dél felé, egyre kopárabb lett a táj, az autók öregedtek, mintha visszafelé mennénk az időben. Megjelentek a lápos mandarinültetvények a folyó szerteágazó csatornái között. Elhagytuk a tengert, közeledett a határ. Kis kopott bódé, mellette tábla: Добро дошли у Босну и Херцеговину! Megjöttünk. A szláv nyelvtudásomnál már csak a cirill ábécé olvasása megy gyengébben, de sebaj. Marcona határőr, vizslató tekintet, int, hogy menjünk. Első úti cél Počitelj, a szó szerint tenyérnyi, 1400-as években sziklára épült óvárossal. Még Mátyás királyunk is uralkodott felette néhány évig, míg a törökökhöz nem került. Vár, harang torony, mecset (72%-ban muszlim a lakosság) és lélegzetelállító táj. (bővebben itt)

Útba ejtettük Međugorje-t, ahol 1980-ban állítólag megjelent Szűz Mária. Annak ellenére, hogy az egyház végül nem ismerte el a jelenést, irgalmatlan nagy zarándokhely lett (bővebben itt), a főutcán pedig egymást érik a “Mária-szaküzletek”; kis kitűző, hűtőmágnes, asztaldísz, egészen az életnagyságú csilli-villi mozgó-éneklő Mária szobrokig gyakorlatilag minden van. Hamar megtelik az ember gyomra.

Az ország leghíresebb turistalátványossága Mostar hídja, így mi sem hagyhattuk ki. A várost az 1400-as években alapították, nevét a híd őrzőiről (mostari) kapta, aztán a törökök jól elfoglalták ezt is. Az Öreg Hidat (Stari Most) 1566-ban építtette a szultán fából. A történelem során sokszor érte kár, majd újjá már kőből építették. 1878 és 1918 között a Monarchia alá tartozott, a háborúk során fontos partizán támaszpont volt, van is egy nagy partizántemető a városban. (bővebben itt) Ahogy beértünk a zsúfolt, szűk utcákkal teli városba, eléggé mást kaptunk, mint amire számítottunk.

“Mostarba, egyúttal Boszniába érve az első sokk (tulajdonképpen az összes sokk) a közlekedésé volt. Sok autó, fejletlen közlekedési infrastruktúra, fejetlenség. Első szabály: ahol az autó meg tud állni, az parkoló. Járda közepe, út széle, zebra, kereszteződés… a kertedbe is beállnak, ha nem zárod a kaput. Irányjelző nem divat, az elsőbbségadási sorrendet mintha dobókockával dobnák ki, dudálással pedig egy teljes beszélgetést le lehet folytatni, a “szia hogy vagy”-tól az “anyádat – tiédet” témáig.”

Szállást nem volt nehéz találni, de egészen a másnapi indulásig még csak a recepcióssal sem találkoztunk (a parkolóőr adott kulcsot a szobához). Az óvárosról éjszaka derült ki, mennyire gyönyörű, amikor rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt, a bazár bezárt, csak a cipőnk kopogott a fényesre járt köveken. Nappal mozdulni nem lehet a turistáktól és mindenhonnan csüngenek a nyakláncok, karkötők, sálak, hűtőmágnesek, kávés szettek, és (ebből meglepően sok volt az egész országban) töltényhüvelyből készített mütyürök. Estére már nagyon megszomjaztunk egy jó sörre. Csakhogy a lakosság nagy része muszlim, a helyiek hajnalig kávézgatnak-teázgatnak a helyeken, szól a balkáni diszkó, aztán köszönték szépen. Sokáig kóboroltunk, mikor Peti rábökött egy kicsi bádogajtóra (neki le kellett húznia a fejét), amin beléptünk. Egy percig néma csend uralta a kocsma mind az 5 négyzetméterét. Kértünk két sört (Sarajevsko, egyszerű és nagyszerű), leültünk, és ekkor néztünk körbe igazán. Három öreg, meg a kocsmáros, körben a megsárgult falakon pedig kis Tito poszter, nagy Tito grafika, Red Army sál, Titoról szóló cikkek tömkelege, Tito fotók. Remek, gondoltam. [Tito jugoszláv forradalmár és államfő volt, itthon erősen negatív megítéléssel, bővebben itt – a szerk.] Lassan megszoktak minket, és bár egy kukkot nem tudtak angolul, a végére már küldözgették nekünk a söröket, meg valami fiatalabb arc is megjelent, aki “lájk to ték pikcsör”, majd irányított minket, hogy most “vid dö Tittó”, és kattintott szorgosan.

Az egészséges, könnyed reggeli elengedhetetlen eleme a jó burek, a méztől csurgó baklava és a török kávé, ami után el is indultunk a főváros, Sarajevo felé. Először a rómaiak, majd szlávok, az 1400-as évektől pedig az oszmánok építgették a Miljacka-folyó két partján. A Monarchia kapcsolta be az európai kulturális vérkeringésbe az akkor már nagyon fejlett várost. Egy olyan olvasztótégely (mind a városkép, mind a lakosság vallási és etnikai összetételének szempontjából), ami egyedülálló Európában, állítólag az egyetlen város, ahol 100 m-en belül van mecset, zsinagóga, katolikus- és ortodox templom is. Itt lőtték le Ferenc Ferdinándot 1914-ben, és itt volt a modern kori történelem leghosszabb ostroma is 1992-95-ig. Ez dióhéjban. (bővebben itt)

Ahogy beértünk a városba, hatalmas, lepukkant ex-jugó blokkházak, golyó és robbanásnyomok, csörgő-zörgő villamos és dugó fogadott. Lassan araszoltunk útfelbontásokon, kaotikus kereszteződéseken át a hostel felé, amit kinéztünk. A srác (tulaj, mindenes, a fene tudja) tökéletes fiatalkori mintája volt egy vérbeli pesti házfelügyelőnek a 70-es évekből, ami elég sok humor forrása volt az ott töltött közel három nap alatt. Mindössze öt percre voltunk az (ó)város leghíresebb terétől, a Baščaršija-tól, amit a helyiek galambok terének neveznek, nem véletlenül. Közepén egy mór stílusú, fából készült kúttal, és tényleg rohadt sok galambbal. Innen kezdődik a bazáros-törökös-mecsetes óváros. Öreg ötvösök kalapálgatják a török kávés kiöntőket, kézműves mütyürök és ékszerek csüngenek a szebb boltok kirakatában, tucat-szuvenírek pedig mindenhol máshol. Mivel már nagyon éhesek voltunk, először kaját vadásztunk, és egy zseniális kis étteremre bukkantunk az egyik mellékutcában; Zembilj, ahol nagyon jókat ettünk-ittunk (a diós rakija (gyümölcslikőrféle) melegen ajánlott), másnap is visszamentünk, utolsó este még csokit is kaptunk a pincértől.

b51s

“Eszter gyermeki áhítattal indul felfedezni egy új város minden eldugott kis szegletét, ami alapvetően nagyszerű, de igényel némi odafigyelést. Például, hogy időben kirángasd egy szarajevói sikátorból, ahol két kevéssé bizalomgerjesztő forma éppen sokkolókkal párbajozik.”

Két éjszakát töltöttünk Sarajevoban, lényegében reggeltől estig csak sétáltunk és nézelődtünk, próbáltuk magunkba szívni a várost, aminek zseniális hangulata van. Barátságos, emberközeli, nem túl zsúfolt. Borzasztóan tetszett a völgyből hegyre felkúszó utcák kusza labirintusa. A szűk utcák és lepukkant házak nem félelmetes vagy nyomasztó, inkább izgalmas atmoszférát teremtenek. Nézegettünk mindenféle vallási felekezethez tartozó épületet, jártunk a híres Latin-hídnál, ahol lelőtték Ferenc Ferdinándot, a Sarajevsko sörgyárnál, a hús-sajt piacon, jazzkocsmában, random utcákban, a nagy banképületnél, parkokban, folyó mellet, hidakon (a kedvencem a Szépművészeti Akadémia előtti hajtott híd volt, amire azt vésték latinul, hogy Festina Lente, azaz lassan siess), a város szélén, egy hegy tetején, és beugrottam egy kalligráfiai kiállításra is.

“Érdekes volt látni, hogy kb. mindenki fával fűt, még panelekben is. Persze, logikus, fa van dögivel a környéken. Érdekes attól lett, hogy otthon valami véres szakállú viking-remete formát látnak bennem, mikor a tűzifát hasogatom a kertemben, Boszniában egy hajlott hátú öregasszony munkaképesebb ilyen téren, mint egy átlagos pesti. Eljátszottam a gondolattal, milyen reakciót váltanának ki arrafelé a szakállukat illatosított olajakkal és spéci fésűcskékkel csinosítgató hipsztereink, ha két gluténmentes vegán kebab között nekizavarnák őket egy kupac farönknek, annyi instrukcióval, hogy “vagy ez, vagy a fagyhalál”. Ragyogó valóságshow-matéria.”

Tömtük a burekeket, baklavákat, jó bosanska kafa-val öblítettük le (bosnyák, vagy török kávé), és komolyan sajnáltuk, hogy tovább kell mennünk. Utólag visszanézve is a legizgalmasabb város volt mind közül. Még az eső is eleredt induláskor. Visoko volt az úti cél, a híres bosnyák piramisok. Az utóbbi húsz év valószínűleg legnagyobb kamuja és/vagy baklövése, mindenesetre sokan vitatkoznak róla, a régészek közt is megy a háborgás, mi meg utólag jöttünk rá, hogy valóban láttuk is a “piramisokat” (bővebben itt). Travnikban nem volt szerencsénk az idővel, a várat még csak-csak megnéztük szemerkélő esőben, de aztán úgy szakadt, hogy épp csak körbe tudtunk szaladni. Jajce felé vettük az irányt, pontosabban az onnan 20 km-re lévő Šipovoba, ahol kinéztünk egy szállást. Legalábbis, mi így hittük.

b62s

Travnik, vár

Lélegzetelállító hegyeken mentünk keresztül, a lemenő nap izzó vörösre festette az őszi fákat, narancsosra a felhőket. Mire Jajce-ba értünk, már sötét volt, de onnan még tovább mentünk, át a Boszniai Szerb Köztársaságba (a Föderációtól jórészt autonóm terület). Nem menő a közvilágítás, néhány kisvároson át eljutottunk valahova, ahol egy tábla azt mondta: Добродошли у Шипово, azaz Dobrodošli na Šipovo. Az első szembejövő benzinkútnál megálltunk (kis bádogbódé, 2 kút), kiszálltam, hogy megkérdezzem, merre is kell menni a szállásra, amihez elég fura “címet” találtam csak, de Šipovo kisváros, gondoltam csak tudják. A kutas pislogott, én mosolyogtam, majd az orra alá dugtam a cetlit. Megörült, olvasni tudott, ha már angolul nem. Behívott a bódéba és egy fecnire rajzolgatni kezdett, közben magyarázott, nem zavarta, hogy egy kukkot sem értek. Megérkezett egy másik arc is, vett egy cigit, közben vidáman eltársalogtak a fejem felett rólunk (ezt az elkapott Mađarski-ból gondolom), majd addig mutogattak, míg felfogtam, a fickó valószínűleg megmutatja az utat, és reméltem, hogy ezt a saját autójával teszi. Volt neki saját, méghozzá egy jó Lada, széles mosollyal intett, hogy kövessük, majd kikanyarodtunk a kútról. Egy harmadik autó kíséretében. Ahogy a kutas rajzolta, volt is körforgalom, ezt jó jelnek vettem, majd néhány kanyar után hopp, kiértünk a városból és suhantunk az erdő mélyén kanyargó úton a vaksötét éjszakában. Az autóban tök kuss, kint meg rohadt sötét, mint egy bezárt barlangban. Gondoltam nem töröm meg a meghitt csendet olyan apróságokkal, minthogy a szállásnak abban a városban kéne lennie, amit elhagytunk, vagy hogy követ egy autó már a kút óta. Minek paráztassam Petit, jobb vidáman kibelezve lenni. (Utóbb kiderült, ugyanilyen okokból nem szólt semmit ő sem). Hosszú kilométerek és percek teltek el, sehol egy ház, semmi életjel, csak az előttünk haladó bosnyák Lada hátsó lámpája és a mögöttünk haladó fényszórója.

Egyszer csak megálltunk. A harmadik autó itt ment tovább. Fickó kiszállt, mosolyogva mutatott egy lepukkant házra, ami előtt egy kis pilács égett, táblán pedig a név, amit kerestünk. Intett, hogy menjünk vele. Mondtam Petinek, hogy bemegyek, megkérdezem, van-e egyáltalán szoba, vagy hol is vagyunk egyáltalán. A fickóval beléptünk egy igazi régi, poros kiskocsmába. Odabent helyi öregek iszogattak. Mosolyogva köszöntem (a dobro većer már ment), és szép angolsággal elmondtam, hogy szobát keresünk. Csend, minden szempár rajtam. Aztán egyszerre kezdtek beszélni. Szerbül vagy bosnyákul, nem tudnám megmondani. De volt ott egy szerb fickó, aki valamennyit tudott angolul, viszont belőle sem sikerült kiszednem, van-e szoba, csak azt, hogy mindjárt jön a tulaj. Kérdezték, kivel vagyok. A férjemmel, mondtam (jobbnak láttam egy kicsit füllenteni). Mondták, hozzam be, és bárhogy próbáltam a szobára kilyukadni, csak mondogatták, hogy ne álljak ott, hozzam be. Kimentem Petiért, mondtam neki, hogy őt akarják, de akkor már nevettem. Ő még nem.

“Képzelj el egy igazi füstös, félhomályos, ütött-kopott falusi kiskocsmát, szorozd fel egy Rejtő-féle Fülig Jimmy kocsmajelenet hangulatával (bicegő kocsmárostól, virtuskodó fiatal munkásokon keresztül a sebhelyes félszemű szakállas halászig), fűszerezd meg egy csipetnyi balkánnal, és add hozzá a tényt, hogy a nyelvet nem beszélő külföldiként lépsz be az ajtón egy csinos lánnyal az oldaladon. Aki férfiként járt már hasonló helyzetben, az ismeri a nyíltan méregető szempárokat, amik a fejed búbja és a cipőd orra között egyedül az ökleiden állapodnak meg egy pillanatra. Persze pár “-Šljivovic? -Šljivovic! -Živjeli!!!” párbeszéd után már országos cimbik voltunk.”

Leültettek, megjelent a sánta tulaj, landolt előttünk két sör, majd gyorsan két pálinka is. Házi. A tulajé. Aztán már kancsóval kaptuk. Már akkor rátöltöttek, mikor még csak leittunk belőle. Innentől már mindegy volt, ki milyen nyelven beszél.

Tényleg kaptunk szobát, ahol úgy aludtunk, mintha fejbe vágtak volna. Reggel gyönyörű napsütésre ébredtünk. Kinéztünk az ablakon és elakadt a lélegzetünk. A ház mellett egy kis folyó csörgedezett, körben színes hegyek, mezők. Összepakoltunk és reggeli reményében (ami állítólag volt) lementünk a kocsmába. Egy néni mosta fel éppen a padlót. Megörült nekünk, és a vödörre mutogatva szabadkozott egy sort, majd megkérdezte, kérünk-e kávét. Persze, kértünk. Ráérősen tett-vett, majd hozta a három kávét és leült mellénk kávézgatni, cigizgetni. Vidáman mutogatva adta tudtunkra, hogy hallott az előző estéről és másnaposságot sejt. Mondta lesz reggeli, amint megitta a kávéját. Aztán még rendezkedett egy sort, elment valahova, visszajött egy szatyor tojással, még pakolászott, aztán eltűnt. Mire előkerült, már kopogott a szemünk az éhségtől, de a hatalmas rántotta és házi kolbászkák (nem is beszélve a házi mézes bodzaszörpről) maximálisan kárpótoltak azért, hogy minderre egy laza órát vártunk. Előkerült a sánta tulaj is, egyből kérdezte, iszunk-e pálinkát, amit kedvesen visszautasítottunk, úgyhogy egy helyi fickóval bontott inkább egy sört. Iszonyatosan aranyosak voltak, nagyon megkedveltek minket, a néni megölelgetett, és még egy kis üveg pálinkát is kaptunk útravalónak.

A Plivsko-tó mellett vitt az út vissza Jajce felé, ami egy nagyon pici város, a neve tojást jelent. Van vár meg vízesés, amit Csontváry is lefestett. Sétáltunk, kávéztunk, nézelődtünk, aztán tovább indultunk. Megint csak egy útszéli panzió-étteremnél álltunk meg ebédelni. Sok ilyen van, többnyire a semmi közepén, és a legjobbakat ilyen helyeken ettük; bárányt, borjúsültet, helyi grillezett sajtot, ilyesmiket, ráadásul olcsón.

“A belvárosi éttermekben kisebb fintorral piszkálgattam a túlméretezett tányérokon gondosan elrendezett, túlcicomázott kolibrieledeleket, de bőséggel kárpótoltak az erdők-hegyoldalak közti, főútmenti régimódi pecsenyesütős kajáldák borjú- és báránysültjei. Egészben nyársra húzott állatok horrorisztikus képeivel csalogatják a vendégeket. Csak emeltek a hangulaton az angolul nem tudó, mogorvább fogadós formák, köténnyel, kezükben az elmaradhatatlan konyharuhát morzsolgatva, gyanakvóan felvont szemöldökkel szemlélve a betoppanó idegeneket. Mennyei kaják, emberes adagok, baráti árak. Azt sem bántuk, hogy a nyelvi akadályok miatt nem mindig azt kaptuk, amit rendeltünk. Nem lehet mellényúlni.”

Ahogy haladtunk észak felé, a táj és a városok is változtak. Kevesebb nyoma volt a háborúnak, kicsit rendezettebb volt minden. Kora este értünk Banja Lukaba, ahol elég sokat kolbászoltunk, mire szállásra akadtunk. Széles utak, robusztus épületek, tágas terek. Nagy élet volt mindenfelé, tele voltak a kávézók, éttermek, kis bárok, a főtéren meg többen gyűltek össze, mint egy olasz piazzán.

“Banja Luka nem hozott sok meglepetést – egészen nyugatias város volt, persze kellő balkáni bájjal. Azon kaptam magam, hogy, ha úgy hozná az élet, szívesen eléldegélnék ott ideig-óráig. Egyúttal esélyes a nem elérhető hostelesek fővárosa címre.”

Másnap nagyot sétáltunk; a várost átszelő Orbász-folyó partján fák, madárcsicsergés fogadott, az utcák pedig csendesek voltak. Nyugis vasárnap. Úgy különleges ez a város, hogy nincs benne semmi különleges, mégis nagyon élhetőnek, barátságosnak tűnt. Kifejezetten érdekes építészeti megoldásokat találtunk (mint a dugóhúzószerű harangtorony), meg jó szoci tömböket, szobrokat. Minden van, ami egy nyugati fővárosban, de jó balkáni szájízzel. Imádtam! Banja Luka volt az utolsó nagyobb város, ahol megálltunk, innen már szép lassan hazafelé indultunk Kelet-Horvátországon át, ami még tartogatta a legnagyobb adag háborús utóízt és egy hangulatos útszéli kiskocsmát.

Fájó szívvel hagytuk magunk mögött a Balkánt. Azt a Balkánt, ahol minden út nagyságrendekkel jobb minőségű, mint nálunk az átlag. Azt a Balkánt, ahol lépten-nyomon kedves, vendégszerető emberekkel találkoztunk, háttérben a szétlőtt, beomlott házakkal. A lélegzetelállító tájakat, izgalmas városokat, a Bon Jovi Golfokat (kép lejjebb), mecseteket, reggeli “allahakbarozásokat”, jó burekeket és erős kávékat, az instant diabéteszt okozó török édességeket, a kulturális sokszínűséget. Kicsit megrekedt itt az idő, de ezt úgy tűnt, senki nem bánja. Hatalmas élmény volt végigjárni az országot, és majd jöhet a repeta is, mert néha kell egy kis Balkán! :)

szavak és képek: Décsy Eszter
beleszólogatás: Deák Péter

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a tavasz.

Iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről!