Archív

Makó Dáviddal, akiről mostanság leginkább a The Devil’s Trade nevű egyszálgitáros-bendzsós projektje kapcsán hallani, két éve már készült egy interjú a magazin számára, ennek ellenére, amikor felmerült az ötlet, hogy ismét leülhetnénk vele, azonnal ráraboltam a feladatra, és végül egy nagyon szimpatikus embert ismerhettem meg a személyében. Az alábbiakban az esti fényekben játszó, mocskos Duna-parti díszletben lefolytatott, nagyjából két és félórás beszélgetésünk csaknem másfél órás hanganyagának fájdalmasan megcsonkított átiratát olvashatjátok, zenékről, kísértésekről, utazásokról, szerelmekről és más démonokról…

Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásomat erre az interjúra. Elsőként a névválasztásodra szeretnék rákérdezni; mit jelent számodra a The Devils Trade mint név, honnan jött, és mi volt előbb: a név vagy a zene?
Még a Myspace korszakban volt a Stereochrist oldalunk – akkor még csak az volt, és akkor úgy éreztem, hogy kellene egy saját oldal is, de nem Makó Dávidként, hanem legyen valami neve. Ez az ördög által megkísértés mindig is egy ilyen izgalmas téma volt a számomra, és akkor ezt a nevet adtam neki. Ez 2006 körül volt, vagy talán még előbb. Igazából lehet, hogy már az első tudatosan írt dalom Devil’s Trade volt. Egy akusztikus gitár volt a kezemben, és akkor még nem is nagyon tudtam, hogy van olyan, hogy folkzene. De született egy ilyen dal (az Above the Past), ami aztán annyira folkdal volt, hogy ez most föl is került az új kiadványra.

1beszelgetosAz új album öt dala közül három feldolgozás, kettő saját. A másik saját szerzeményről (All Good All Fine) mit érdemes tudni?
Azt a HAW-nak írtam. Az a dal úgy készült, hogy már akkor tudtam, akarok bendzsón játszani, de az, hogy Magyarországon öthúros bendzsón megtanulni játszani, vagy egyáltalán beszerezni, akkor szinte lehetetlen vállalkozás volt. De azt már elkezdtem előre nézegetni, hogy milyen hangolásban vannak az öthúros bendzsók, és úgy hangoltam be a gitárt. Az első ilyen hangolásnál kipottyant az All Good All Fine, de akkor még nem kezdtem vele semmit, csak megírtam az első versszakot. Aztán beszereztem az első bendzsómat, és azzal fejeztem be a dalt. És akkor visszatérve az eredeti kérdésre, hogy a Devil’s Trade mit jelent: az amerikai folkban meg a magyar folkban is az egy visszatérő történeti forma, hogy jön az ördög, és megkísérti az embert. A magyar vagy székely népmesékben is van egy szegénylegény vagy öreg, aki mindenféle furfanggal túljár az ördög eszén.

És akkor te ezzel tudsz azonosulni, ezzel a furfangos székellyel?
Nem a furfangos székellyel azonosulok, hanem azt gondolom, hogy az ember karakterét, azt, hogy ebben a pillanatban és azután milyen emberré válik, hogyan járja az útját, azt ezek a pillanatok határozzák meg, amikor a kísértésre valamilyen választ kell adni. Például amikor nyolc évvel ezelőtt én nemet mondtam az alkoholra, az olyan gyökeresen változtatta meg az életem, hogy az volt az a pillanat, amikor egyáltalán elkezdhettem azon dolgozni, hogy olyan emberré váljak, amilyenné gyerekkorom óta akartam.

A mostani interjúnk időzítése nem titkoltan a Cseh Tamás Programos pályázatoddal függ össze. Bár úgy tudom, nem is te adtad be a pályázatot a programra, mégis a nyertesek közül kerültél ki, és ennek folyományaként megvalósulhatott az a régi vágyad, hogy vinylen jöjjön ki a lemezed. Ezen kívül volt szó egy spanyol-portugál turnéról, illetve egy road movie-ról is, ezekkel mi a helyzet?
Nem titok, hogy én kétmillió forintot nyertem támogatásként, és mikor először megláttam ezt a számot, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mire lehet kétmillió forintot elkölteni. És aztán kiderült, hogy egy csomó minden nem tud megvalósulni kétmillió forintból, mert hogyha egy road movie-t igényesen akarunk elkészíteni, akkor az elképesztő költségekkel jár. Úgyhogy road movie nincs. De a felmerült nehézségekkel együtt is egyetlen dolog lebegett a szemem előtt: hogy meg kell jelennie a bakelitnek, mert az az egyetlen dolog, amiért ezt az egészet elvállaltam. És hát a bakelit meglett. A spanyol-portugál turné… Szerelmes vagyok Portugáliába. Arra már nem emlékszem, hogy hogy merült föl Lisszabon, de engem Lisszabonhoz elképesztően gyönyörű és meghatározó élmények fűznek, úgyhogy nagyon-nagyon szép dolog volt odamenni zenélni. Más kérdés, hogy tíz ember volt, amikor elkezdtem zenélni, és mondjuk lett harminc a végére. Barcelonában pedig nulla embernek játszottam, illetve a technikusnak meg a menyasszonyomnak.

 

És az a tíz vagy harminc ember, aki ott volt, ők hogy fogadták? Hogy érzed, van esetleg különbség abban, ahogy itthon fogadja a közönség a zenédet, meg ahogy külföldön?
Nincs különbség, sőt azt kell, mondjam, hogy még a két magyar dal is legalább annyira jól működik, mint az angol nyelvűek. Mondjuk én külföldön szoktam arról beszélni, hogy ebben az esetben mit érdemes tudni a magyar népzenéről meg arról a két dalról, amit el fogok játszani. És úgy, hogy nagyjából tudják, hogy miről szól a dal, az előadásmód meg tudja annyira eleveníteni előttük a dal jelentését, hogy átjön. Szerelmi bánata mindenkinek volt, onnantól kezdve mindegy, hogy milyen nyelven van elénekelve.

Az új lemezre visszatérve, nekem van egy olyan benyomásom, hogy az új dalok talán kicsit derűsebben szólnak, mint a korábbiak. Mármint nem szövegileg gondolom, hanem hangzásilag. Te hogy érzed?
Hangzásilag? El tudom képzelni. Egyelőre óriási különbség van az élő hangzás meg a lemezes hangzás között, aztán én nagyon szeretném a továbbiakban úgy csinálni, hogy az élő előadásmódom jobban átjöjjön a felvételeken is. De azért van egyelőre ez a különbség, mert azt, ahogyan élőben előadom a dalokat, azt én is szépen folyamatában találtam meg. Tehát az, ahogy először játszottam az első mondjuk egy évben, az egy jóval visszafogottabb, befelé fordulóbb előadásmód volt, és nem eresztettem el magam hangilag sem annyira, mint amennyire most már teszem. Bizonyos pillanataiban a mostani előadásmódom jóval közelebb áll a HAW-hoz, ahol igazán el merem engedni a bennem feszülő energiákat, és már nem tartok attól, hogy mit fog gondolni a közönség, ha én leordítom a fejüket, ülve. Korábban az volt, hogy vége volt a koncertnek, és én megsemmisültem, mert ezek a dalok egyáltalán nem boldog dalok, és én nem éltem föl ezt a feszültséget, hanem egyszerűen csak megteremtettem magamban azáltal, hogy eljátszottam ezeket a dalokat. De most már, hogy változott az előadásmód, már számomra is megtisztulást jelent a koncert, és nemcsak a közönség számára. Mert azt viszont nagyon éreztem, meg azt is kaptam visszajelzésként, hogy mindenkinek felszabadító élmény. De közben én meg ebbe beledöglöttem minden egyes alkalommal, és azzal viccelődtünk, hogy annál jobb a koncert, én minél jobban szenvedek. De ezt így nem lehet csinálni, ebbe egy idő után már nem leltem volna örömömet, ezért nagyon örülök annak, hogy végül is találtam kiutat ebből.
Azt hiszem, hogy az első olyan pillanat, amikor azt éreztem a színpadon, hogy húha, mi történik, ez eddig nem volt, vagy csak a HAW-ban volt, és hogy vajon ezt most hogy fogják az emberek értékelni, az Prágában volt, a Palác Akropolisban, ami egy színházból átépített, nagyon-nagyon szép koncerthelyszín. Egy olyan öltözőben készültem a koncert előtt, ahol tükör volt, körülötte a klasszikus villanykörték égtek, és nagyon-nagyon át tudtam szellemülni, mire föl kellett menni a színpadra. Ráadásul szépen föl is voltam öltözve, ez mégis egy nívós helyszín, nem mehetek föl egy pólóban meg egy farmerben, hanem úgy rendesen ing volt rajtam, szép nadrág, szép cipő, és ott így átszakadt valami, amitől kijött belőlem az, ami egyébként a hangomban van, és amiért én énekelek.

3gondolkodos

Két évvel ezelőtt azt nyilatkoztad a magazinnak, hogy már kvázi megvan a következő lemez anyaga. Ez a kijelentésed áll még?
A tematikája meg az ötlete megvolt. (És tanulok a hibáimból, és megpróbálok nem kijelenteni dolgokat a jövőre nézve.) Az első lemeznek Those Miles We Walked Alone volt a címe, ez a kis EP meg, ami most kijön külön is, azzal a címmel fog megjelenni, hogy Those Songs We Sang Together. És ahogy abban az interjúban mondtam, az a tervem, hogy az új lemeznek meg, amin megint teljesen új dalok lesznek, az lesz a címe, hogy Those Miles We Walk Together. Egyelőre jó ötletnek tűnik, meglátjuk. Most az a fázis van, hogy van három-négy olyan dal, ami nem hagy engem békén, és akkor azok újra és újra előkerülnek éjszakánként, és játszom őket, ahelyett, hogy aludnék, és szépen formálódik.

Újabb népdal-feldogozásokban is gondolkodsz?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert ezzel a két dallal sem az volt, hogy eldöntöttem, hogy magyar népdal-feldolgozást akarok játszani, hanem abban az időben nagyon meghatározó volt az a két Muzsikás-lemez, amiről ez a két dal szól. Egyszerűen a részem volt ez a két dal és énekeltem saját magamnak, mint egy mantrát. Amikor fölvettem őket, akkor is úgy voltam vele, hogy ha nem érzem jónak, akkor nem kerülnek föl a lemezre. Aztán annyira féltem tőle, hogy fejest ugrottam bele, és fölkerült, és igaz lett, vagy igazam lett. Aztán most is töröm a fejem rajta, hogy van-e esetleg olyan népdal, amivel tudnék mit kezdeni, próbáltam átdolgozni más dalokat, de nem működtek annyira jól, és akkor nem erőltettem.

Gyakran látom, hogy még akkor is, ha zenekari múltból jön egy szóló vagy kétszemélyes formáció, utólag mégis mögé áll egy zenekar. Te gondolkozol olyasmiben, hogy akár csak alkalmi vendégzenészekkel vagy énekesekkel együtt dolgozz Devil’s Trade alatt, vagy ez mindenképp megmarad a te személyes projektednek?
Merült fel olyan ötlet, hogy megcsinálni nagyobb színpadokra, nagyobb formációban, de ez elkopott, nem is álltunk neki komolyan, inkább csak ilyen gondolatkísérlet szintjén maradt meg. Egy eset biztosan lesz, Jászberényben lesz egy fellépésem, ahol klasszikus blues zenészekkel fogok játszani, és ott úgy épül fel a tematika, hogy akik egy este játszanak, azok csinálnak valamit közösen is. De hát ez egy különleges eset, és nagyon várom már, hogy mi lesz ebből.

Decemberben nagyszabású európai turnéra indulsz a brit Crippled Black Phoenix és az amerikai Publicist UK társaságában. Hogy adódott ez a lehetőség, volt már korábban személyes kapcsolatod ezekkel a bandákkal?
A Crippled Black Phoenix – és főleg a Justin Greaves nevű figura benne – egy olyan élmény az életemben, amilyen egy vagy kettő adatik az ember életében zenészként. Justinról azt kell tudni, hogy olyan zenekarokban zenélt, mint az Iron Monkey meg az Electric Wizard, Mogwai, Hard to Swallow, és mint legutóbb megtudtam, még a Borknagar-ban is, ami egy norvég szimfonikus black metálszerűség. Nem szoktam ahhoz hozzá, hogy a mi szintünk fölött álló zenészek ennyire őszintén és nyitott szívvel közeledjenek másokhoz. De amikor már megvolt ez koncert (a tavalyi Dürer Kertes – a szerk.), úgy értem, hogy már elindult a szervezése, egyszer csak fölmentem a Crippled Black Phoenix Facebook-oldalára, és azt láttam, hogy kiraktak engem, hogy mennyire várják már, hogy együtt zenéljünk. És aztán megérkeztünk a Dürer Kertbe, kipakoltam a merch-öt az ő merch-ük mellé, és odajött Justin, és azt mondta, hogy szeretne vásárolni egy pólót. Már ez is olyan volt, amit valószínűleg nyugdíjas koromban is fogok emlegetni a körzeti orvosnál, aztán ezt még megfejelte azzal, hogy a koncertre fölvette a pólómat, majd a koncertjük után odajött, és azt mondta, hogy hát ha benne vagyok, akkor pakoljak össze, és menjek velük a turnéra. Én meg mondtam, hogy nagyon aranyos, de hát ez nem így működik. Aztán ez az ő fejében meg is maradt, és egy picit bennem is, Zoli (Jakab Zoli, Dávid menedzsere és jóbarátja – a szerk.) fejében meg aztán abszolút, aki egy ilyen zenei szervezkedő mastermind. És aztán jött egy olyan hír, hogy ők játszanak Berlinben a Converge előtt, a Blood Moon turnén. A Blood Moon pedig Converge-rajongóként önmagában egy ilyen must see, de hogy még a Crippled Black Phoenix is ott van! Úgyhogy máris ültünk be az autóba, és meg sem álltunk a Crippled Black Phoenix backstage-éig. Találkoztunk a srácokkal, és úgy köszöntöttek, mintha ezeréves cimborák lennénk, és ott elhangzott, hogy decemberben lesz majd egy turné, nincs-e kedvem velük menni. Mondtam, hogy van, de hát ilyenkor nem az van, hogy a zenekar úgy dönt, hogy ők elvisznek egy másik zenekart magukkal, hanem a menedzsment azt mondja, hogy majd ők adnak előzenekart, a saját istállójukból. De Justinék annyira kötötték az ebet a karóhoz, hogy az összes felmerülő zenekart lepasszolták, és ragaszkodtak hozzám.

4mosolygos

Ebben a turnéban lesz megint egy Dürer Kertes buli is, ugye?
Aha, a nyolcadik vagy kilencedik állomás. Egyébként az egész turnéból azt várom a legjobban, hogy megérkezzen a busz Magyarországra, besétáljak a Dürer Kertbe, és a vendéglistámon ott lesz körülbelül harminc ember, és mindenki bejöhet ingyen. Bár ehhez valószínűleg a menedzsmentnek is lesz egy-két szava…

Ez egy tizennégy napos folyamatos turné, minden este máshol játszotok, és engem mindig is foglalkoztatott, vajon ezt hogy bírják a zenekarok ép ésszel elviselni. Kell erre valamilyen speciális módon készülni, vagy nálad ez hogy működik? Volt már ennyire intenzív turnéidőszakod?
A Stereochrist-tal volt ilyen; night lineres turnénk is volt, amikor a Testament előtt játszottunk. És hogyha ugyanez a HAW-val lenne, akkor nagyon tele lenne a gatyám, mert az fizikailag annyira megterhelő dolog, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy három-négy koncertnél többet meg tudnék csinálni egymás után, day off nélkül. Viszont mivel a Devil’s Trade annyira kényelmes énekileg, hogy nem fáradok el benne fizikailag, ettől a részétől nem félek. De turnézni egy rettenetes dolog egyébként. Ez tényleg cigányélet, még akkor is, ha ez a turnézás egy elég magas foka, tehát szépen ki van nyalva a seggünk, és mosodába viszik a ruháinkat, és mindenhol étel van. Ez akkor is egy monoton dolog, és a nem otthon alvás, ráadásul útközben alvás az nehéz, de legyen ez a legnehezebb dolog az életemben.

Kikérdezte, végighallgatta és bepötyögte: Galaczi Zsófia
Képek: Lehel Gábor

Dávidot legközelebb szeptember 9-én láthatjátok élőben, az Instantban.

Az NKA – Cseh Tamás Program támogatásával

Megosztom.

Comments are closed.