Archív

Az izgalmas zenekarnév választást a Black Bartók esetében csak a bemutatkozó EP címválasztása múlja felül; a háromszámos Belzebub Blues a napokban jelent meg, és már nagyon vártuk, hogy meghallgathassuk. Most itt is van, nézzük meg!

Az idén összeállt Black Bartókot akár aupergroupnak – vagy inkább anti-szupergroupnak – is nevezhetnénk. Az egykori Hangmás-tagok, Polgár László gitáros és a Terrible Tedből is ismert énekes-gitáros Minda Endre gondolt egyet, és összeállt Kovács Marcellel, a SoNar billentyűsével (legutóbbi lemezükről itt írtunk a minap), hogy aztán egy olyan arcleszakítóan nyers, izgalmas és egyedi zenét pakoljanak össze, amitől kettéáll a fülünk. Elmondásuk szerint a blues nyers egyszerűségre építenek loopolt gitárokat, elektronikus dobokat és a punk pofátlan szókimondását, lendületét. Néhány koncerttel és két dallal mutatkoztak be év elején; a Barbie Girl első verziója és a Judy is a Nazi felkerült a youtube-ra. Már ebből a két dalból sejthető volt, hogy nem mindennapi, izgalmas zenei világgal van dolgunk. Valóban felfedezhető a blues alap, a punk, szűkebb értelemben vett sötétebb, 80-as évekre jellemző post-punk/coldwave (kicsit Kraftwerkes, kicsit Siouxsie-s) nem csak a szövegekben, de hozzáállásban, nyersségben is megmutatkozik, az elektronika pedig szépen köti össze és ágyaz meg ennek az egésznek, ad egy lágy hullámzást, sodrást.

A Belzebub Blues c. trilógia a címadó dal mellett a Rich Motherfucker és a már említett Barbie Girl dalokból áll össze. Az utóbbi két dalban Iliás Ádám (Supersonic, ex-Trousers) vendég-basszerozik, az EP keverését és masterelését a Volkova Sisters-ből ismert Sándor Dániel végezte újonnan épült londoni stúdiójában. A Belzebub Blues lazán indul, a limonádé-punkbluestól megmenti az izgalmas hangszerelés, de még így sem ez az EP húzódala. A refrén fülbemászó, a dallam egyszerű és nagyszerű, nincs túlagyalva a szöveg, és pont ezért tetszik. A Rich Motherfucker már pörgősebb, húzósabb, keményebb, odamondogatósabb. Érezhető benne a világ igazságtalansága miatti düh. Elég jó ez az Afrikában vadászós kép, jó, ahogy elindul az elektonika és nagyon tetszik a gitáralap is. A Barbie Girl sötét és beteg. A kedvencem a három közül. Lassan, hömpölyögve indul, kicsit Joy Divisionös, kicsit kísérleti Tom Waitses, de eszembe jut a Blur Death of a Party c. számának nyúlós hangulata is. Imádom! Kifejezetten rövidnek érzem ezt a négy percet, úgyhogy újra és újra elindítottam. Hallgassátok meg ti is egyben az egészet lejjebb, élőben legközelebb 22-én csíphetitek el őket az A38-on a lengyel BOKKA előtt.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.