Archív

A legendás Sátántangó szerzője, Krasznahorkai László új regénye jelent meg szeptemberben a Magvetőnél Báró Wenckheim hazatér címmel. Írásait olvasni nem kis kihívás, mégis kötelező jellegű. Legalább egyet. Aztán a többit is. Most éppen ezt.

Az idén 62 éves Krasznahorkai a kortárs hazai irodalom egyik legfontosabb, legkarakteresebb szerzője, nem utolsó sorban nemzetközileg is nagyon sikeres író. 2004-ben kapott Kossuth-díjat, később a Prima Primissima díjat, az America Award életműdíját, és tavaly a nemzetközi Man Booker-díjat is. Néhány elbeszélése után 1985-ben jelent meg első regénye, a Sátántangó, amiből Tarr Béla forgatott világhírű (hét és fél órás) filmet, és később is szinte kizárólag Krasznahorkai könyveiből, forgatókönyveiből dolgozott egészen utolsó filmjéig, a 2011-es A torinói ló-ig. Életművük szorosan összefonódik, és már-már legendásan kemény olvasni- és néznivaló. Krasznahorkai oldalakon áthömpölygő mondatai hosszúak, mint Tarr snittjei. Mondjuk, én épp ezt élvezem benne, ezt a “csak még egy mondatot olvasok”, és ez 4-8 oldalt jelent.

A Báró Wenckheim hazatér Krasznahorkai korábbi, “magyar” témájú regényeivel állítható párhuzamba; az 1985-ös Sátántangó, az 1989-es Az ellenállás melankóliája és az 1999-es Háború és háború Magyarország sivár és reménytelen földjén játszódik, ami vajmi keveset változott három évtized alatt. A megváltóvárás maradt, csak a körítés változott. A sztori viszonylag egyszerű, és némi kanyarral indul; az Ausztriában élő Wenkcheim család pletykalapokból értesül, hogy az Argentínában élő életművész rokon jól elkártyázta mindenét, de nem hagyhatják, hogy folt essen a família hírnevén, így kifizetik az adósságokat és magukhoz veszik az egy szál öltönyben, sárga kalapban érkező bárót. A báró furcsa, magának való jelenség, és egyetlen vágya, hogy hazalátogasson a magyar szülőföldre. A település teljes izgalomban, megváltóként várja, de hogy mit is várnak pontosan, ők maguk sem tudják. Mindemellett a báró (címszereplőhöz képest) igen keveset szerepel a történetben, ő “csak” a katalizátora, aki felrázza az addig langymeleg posványban heverésző lakosságot.

508 oldalon át hömpölyögnek. A karakterek monologizáló közléskényszere egyszerre lassú és magával sodró. Ha csak mondatszinten nézzük, rengeteg megmosolyogtató idiolektust találunk (pl. firlefrancos, hóbelevanc, imóm (iPhone), bentfelé), sokszor szinte látjuk a beszélő arckifejezéseit is hozzá. Nagyon tetszettek az olyan hangsúlyozások, ahol az élőbeszédet keveri a narrációval, mint mondjuk ez: „… ha szabad így fogalmaznia, fogalmazott így a hírszerkesztő…”., vagy az olyan részek, ahol egybefűzi a dialógust a narrációval. És ne feledkezzünk meg a sajátos, Krasznahorkai-féle abszurd humorról sem, amit a szerző zsigerből jól adagol. Ez a félezer oldal mégsem sok, kell, szükséges hozzá, hogy a regény végére Krasznahorkai szépen kibontsa a legkisebb szereplőjének történetét is, és a település lakóiban lapuló óriási feszültségeket felszítva előkészítse az igazi, valamire való, vérbeli katarzist.

Kétségkívül jobban kéne ismernem a Krasznahorkai-műveket ahhoz, hogy egyetértsek a sokak által hangsúlyozott véleménnyel, miszerint a Báró Wenckheim hazatér összegzi az életművet. Érezhetően a legerősebb társadalomkritikai regénye. Összetett és lassúsága ellenére is szórakoztató könyv, mindemellett a bátrabbaknak (még inkább: mindenkinek) ajánlott olvasmány.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.