Archív

Míg vannak nekünk olyan tehetségkutatóink, mint az igazán színvonalas Talentométer, az izgalmas Kikeltető, a tavaly debütált Titánok az EFOTT-on, vagy egy kis jó indulattal a CSTP induló zenekaros támogatás élő meghallgatása is ide sorolható (ami éppen a héten zajlik), addig a kereskedelmi tévék is évek óta csinálják a maguk tehetségeinek kutatgatását a saját maguk szórakoztatására. Ez utóbbiban turkált egy kicsit Vic Willow. Véleménycikk következik. 

Felrémlik előttem, ahogy Soma Mamagésa 2004 környékén, a Megasztár egyik válogatóján a kritikáját váró versenyzőnek szegezi az egymillió dolláros kérdést: „a műsor kedvéért hajlandó lennél levágatni a hajadat?” A tehetségkutatás, úgy gondolom, legkésőbb ekkor került nyilvánosan és félreérthetetlenül idézőjelbe, és vált világossá, hogy amit nézünk, sokkal inkább nevezhető „celebségkutatónak”.

Persze a magyar zenei kultúrát jelenleg is pusztító tornádóhoz mérten akkortájt még mondhatni, gyengécske szelek fújdogáltak. A Megasztár első két szériája e minden ízében hitvány televíziós műfaj hajnalát jelentette Magyarországon. A családtagokká lett Big Brother és Való Világ játékosok után kaptunk valami külcsínre szebbet és jobbat. Kedvencünk fényárban és húszmilliós főnyereményben való rituális megistenüléséért immár nemcsak azért izgulhattunk, mert „önmagát adja” és „van belső kisugárzása”, hanem azért is, mert „olyan szépen énekel”. Mennyi tehetséges ember van ebben az országban! – alélhat azóta is kora ősztől karácsonyig minden szombat este a konformista kisember, aki talán már csak egyvalami miatt vonulna az utcára: ha „ezt az egy kis szórakozását” elvennék tőle.
Úgy kell annak a sok hülyének, aki nézi! – puffogja bele korsó sörébe a világot egy képzelt Parnasszusról szemlélő, társadalmi felelősségtudatát a keselyűk martalékául hagyó értelmiségi. Az ő receptje így szól: ne kapcsold be a tévét, és akkor nem lesz se Való Világ, se X-Faktor.
Mintha bizony, ezek erkölcsi, szellemi és kulturális kártékonyságát hatástalaníthatná egy gomb a távirányítón, vagy az, ha kimondjuk a sznobok népszerű varázsigéjét: „nincs tévém”. Az értelmiségi attitűd nem a szarból való menekülésről, és elit klubokba tömörülésről, hanem a ganéj eltakarításáról, az utcákat azzal elárasztók felelősségre vonásáról szól. Az értelmiségi lét funkciója nem a kezek tisztán tartása, épp ellenkezőleg: összeszarozása. Ennek szellemében lehajoltam, mélyen beletúrtam a szennyes lébe, hogy beszámolhassak a jelenleg uralkodó állapotokról. Hátradőltem, hogy átadjam magam szűk kétórányi szombat esti feszengésnek, és megnézzem, hányadán állunk 2016-ban az X-Faktor néven ránk szabadított fenevaddal.

Ami elsőre, már az évadnyitót megelőző promóció során szemet szúrt, az a zsűri összetétele. Míg korábban bármely celebségkutató igyekezett valamiféle szakmaiság halvány látszatával ellensúlyozni a ripacskodást, a művi bulihangulatot, úgy tűnik, végre sikerült elengedni ezt a görcsöt. Miként a Barátok közt legalább hazudta nekünk, hogy színészeket látunk a képernyőn, úgy a korai Megasztár egy Presser Gáborral, vagy a korai X-Faktor egy Nagy Feróval azt az illúziót szállította, hogy a művészvilág elismert, nagy formátumú reprezentánsai jelképesen átadják a stafétát a feltörekvő tehetségeknek. És miként az Éjjel-nappal Budapest már hazudni sem próbál színészi kvalitást, úgy a Tóth Gabi, Puskás Peti, ByeAlex és Gáspár Laci alkotta zsűri sem kelt semmiféle látszatot, ami a szakmai kvalitást illeti.

A négy celebkutató celeb egymást túllicitálva aláz porig túl sok szereplési vággyal és túl kevés önkritikával rendelkező balekokat, vagy mímel spontán orgazmust szerepéből kivetkőzve, ha érkezik végre valaki, aki tíz hangból hatot kiénekel tisztességesen. Kapunk „furcsa stílusú” figurákat, akiken hüledezhet a freak show-ra éhes proli, egy kövér csaj akkorát énekel, hogy azon melegében szentté is avatják, és leróják a kötelező „nem csak a vékony lányok szexik” kört. A bulvárnak is megadják, ami a bulváré: a stúdióban váratlanul megfagy a levegő, amint a színpadra lép egy formáció, amelynek egyik tagja korábban csúnyán beszólt Tóth Gabira és nővérére – Magyarország legjobb énekesnőire, ahogy azt felettébb ízlésesen tálalja az érintett zsűritag. A katartikus elégtétel megtörténik: a két, már-már hungarikumnak számító, pátoszos hip-hopot elővezető figura, aki mintha zenéjével is töredelmesen elnézést kérni szeretne a megsértett „dívától”, csúfosan leszerepel. Egy reklámblokkal arrébb ismét botrány: ByeAlex kiakad társai engedékenységén, ami számos féltehetség továbbjuttatása miatt érthető lenne ugyan, de kimondottan rosszul időzített és színpadias. Az ekkor a zsűri előtt álló Linda Daemon, előadásmódjának minden kiszámítottsága, mesterkéltsége ellenére, az egész mezőny egyik legképzettebb énekesének bizonyult, és egy saját dalt hozott, ami már önmagában az X-Faktor autonómiamérőjét kiakasztó tényállás. Alex lábon kihordott szívrohama azonosulhatóbb lett volna legkésőbb egy produkcióval korábban, és jócskán hitelesebb, ha az adás végén ő maga nem nyugtázza: „szerintem ez lesz az eddigi legjobb X-Faktor”.

E kijelentéshez persze, addigra már adott volt a hangulat, hiszen ezúttal sem maradhatott el a válogatók jól kiszámítható forgatókönyvének legkiszámíthatóbb mozzanata: a számtalan fahangú, groteszkbe illő szereplő után katarzist hozó nagy felfedezett, mint záróakkord. Ilyenkor jobbára mellékelnek egy olyan háttérsztorit, ami az állva tapsolós tömegpszichózist már egy középszar éneklésnél is indokoltnak érezteti – ahogy történt az most is. Százas zsebkendő bekészít, levegő visszafojt, és színre lép az önbecsülésében súlyosan sérült fiú, akit itt és most kell feltöltenünk extra adag egóval, megkomponált ováció formájában érkező, kínai piacos szeretettel. Az úgynevezett mentorok pedig olyannyira gátlástalanul bánnak a szuperlatívuszokkal, hogy mindjárt a „csoda” jelzőt aggatják rá, Tóth Gabi kinyilatkoztatja: „megérkezett a fény”. Lám, Jézus Krisztus újratestesült, és az X-Faktor stúdiójában fakaszt könnyeket! A közönség pedig megannyi elviselhetetlen vernyákolás után valóban képes megváltóként üdvözölni egy átlagosnál jobb karaokést. Egyrészt ez, másrészt az a lejáratásukhoz önként és vonyítva asszisztálók funkciója, hogy morálisan és kulturálisan egyaránt mínuszos szórakozást nyújtsanak az ennek nívójára züllesztett tömegnek.
Mi is történik ilyenkor? Hibás önértékeléssel megvert nyomorultak tőrbe csalásán vígadunk, akik elhitték, hogy „Julikám, neked a zikszfaktorban a helyed”, és akiket bár az előválogatók során rég kiszórhattak volna, a műsor szerkesztői mégis a kamerák elé engednek. Tudják róluk, hogy alkalmatlanok, tudják, hogy le fognak bőgni, és nemhogy ennek ellenére, hanem pontosan ezért adják meg nekik a nyilvánosságot. Nem ugyanolyan romlott szórakoz(tat)ás ez, mintha egy féllábút hagynánk egészséges ellenfelekkel egy futóversenyen indulni, és a startpisztoly eldördülése után kiröhögnénk, ahogy esik-kel? „Akinek ennyire nincs önkritikája, az megérdemli!” – rendezik le sokan ennyivel. Én meg azt mondom, hogy a civilizációnk nem a gyenge eltiprásáról, megszégyenítéséről, hanem annak megvédelmezéséről szól – szükség esetén akár önnön gyarlóságától is.

Első ránézésre talán semmi újdonság nincs az idei X-Faktorban. Láttunk már eddig is rajongókká átszellemülve bulizó, vagy szadista kölykökként gúnyolódó zsűrit, pojáca műsorvezetőket, majomparádét a színpadon, és azon kívül is, önfeledt dagonyázást a bulvárban, ízléstelen és életidegen karneválosdit. Változást nem is a „mit”, hanem a „milyen mértékben” és a „hogyan” kérdések terén észlelhetünk. Találgatni lehet csupán, hogy mennyi van még a legaljáig, hiszen sokszor hittük már azt, hogy ott vagyunk. Most sem gondolom, hogy ott lennénk, lévén, senki nem ölt meg senkit a képernyőn, hogy ezen élvezkedjen a vérre és cirkuszra éhes csőcselék. Kétségtelen azonban, hogy a kereskedelmi televíziós szórakoztatás, ha egyelőre még messze is van tőle, kis lépésekben efelé tart.

Istenes Bence, mint Sebestyén Balázs 2.0, elődjének jóval szellemtelenebb és tehetségtelenebb verziója. Tinilányok szexuális segédeszközének, illetve nyugger nénik fogadott unokájának alkalmas ficsúr, akinek legütősebb poénja az, hogy Tóth Gabi telefonját elcsenve szelfizik egyet annak Instagramjára, mellékelve a szörnyen kínos „a világ legjobb műsorvezetője” képaláírást.

Mentorként immár a silány hazai zeneipar olyan képviselőit kell elfogadnunk, akik maguk se műveltek annál emlékezetesebbet, mint hogy elindultak valamely celebségkutatón. Nemcsak eltanulták, de tökélyre fejlesztették a korábban őket zsűrizők legaljább gesztusait és legkellemetlenebb szófordulatait, mint például a „nem jött át”. Puskás Peti és Tóth Gabi kokainszagú hiperaktivitása egy tibeti szerzetest is kihozna a béketűrésből. Gáspár Laci szorongatóan beszédképtelen és minden megnyilvánulása egy papucsállatka egyszerűségét tükrözi. ByeAlex, aki bár a többiekénél magasabb művészi színvonalat képvisel, tökéletesen illeszkedik a képbe. Az, akit pár éve, eurovíziós szereplésekor egy ország ünnepelt a nép egyszerű, semmiből jött fiaként, és aki maga is kívülállóként mozgott a vastagcsabák és radicsgigik világában, úgy tűnik, végre megértette, hogy „trendinek és szexinek kell lenned ahhoz, hogy eladd magad a majivilágban”.

A show-nak nemcsak folytatódnia, aljasodnia is kell. Örülnek a hirdetők, mert igazán hatékonyan csak az igazán szar műsorok reklámszüneteiben értékesíthető parfüm vagy üdítőital. Ha pedig a hirdetők örülnek, a csatorna is örül. Örülnek a bulvármagazinok, mert futószalagon szállítják nekik a nyersanyagot, hogy ők is együtt örülhessenek a hirdetőkkel, amiképp örülnek a rakonczaiviktorok, a szabózék meg a nagykiadók is a széles nyilvánosság előtt bejáratott hangoknak és arcoknak. Örül az istenadta nép, mert egy Sárkánysörrel a kézben kellemesen ellazulhat és élvezheti a pompát. Addig se gondol a sárga csekkekre. És persze, örülnek a naiv, fellelkesült döntősök, akik alig hiszik el, hogy ez tényleg velük történik, és könnyekig hatódva, hálát érezve szorítanak kezet Luciferrel.

A sarkos különbség tehetségkutatás és celebségkutatás között, hogy míg előbbi a legkiválóbbak felkarolása, és egyidejűleg a kultúra iránti felelősségtudat, addig utóbbi a legsekélyesebbek tömegtermékké konvertálása és a kultúra önös érdekből történő, tudatos rohasztása. Elkeserítő azt látnom, hogy a magyar zenei élet gettójába, az underground-ba szorultak ahelyett, hogy szervezetten fellépnének a celebségkutatás hitványsága ellen, felmutatva egy magasabb erkölcsi és művészi kvalitást, vagy kiábrándultan leteszik a fegyvert idővel és krónikus önsajnálatba fulladnak, vagy a fegyverfogáson cseppet sem fáradozva nyújtanak jobbot, hogy fausti alkujukat megköthessék. Merthogy „az X-Faktor jó reklámlehetőség”, és „népszerűsíteni szeretnénk ezt a műfajt”. Mit is ér a hitelesség és az autonómia a médianyilvánossággal meg az ingyen piás VIP partikkal szemben? Mit, ha a kérdés képmutatóan úgy merül föl: nyomor vagy bőség, halál vagy élet?

Periférián ténykedő zenészként első kézből mondhatom, hogy ez szélhámosság. A nyomor valójában a lidokainnal felütött speed, a bőség a közepes minőségű kokain eufemizmusa, ahogy a halál az elit körökön kívüliséget, az élet pedig e körökön belüli high-life élményt takarja. Abban a különös helyzetben vagyok, hogy idén tavasszal az én telefonom is csörgött, amikor az X-Faktor fejvadásza bazári majmokat toborzott a megújult, dögösebb és lájkolhatóbb vurstlihoz. Azért mondtam nemet, és választottam a „nyomort” meg a „halált”, mert tisztában voltam vele, hogy az ilyen formán elért „bőség” és „élet” az elveim és a művészi hitvallásom elárulását követelnék meg. Köznyelven ezt nevezik lúzerségnek.

– Vic Willow –

A szerkesztő megjegyzése: 
Napi kapcsolatban vagyok induló- és a már egy ideje az ún. undergroundban mocorgó zenekarokkal, és egy kezemen meg tudom számolni, ezek közül hány van, akiket nem kerestek még meg sem az X-Faktortól, sem az Éjjel-nappal Bp.-től. Nem tudok olyanról, akik igent mondtak volna, és ez jó érzéssel tölt el. Biztos vagyok benne, hogy a zenei életnek a kereskedelmi tévéken és rádiókon kívül van a jövője!

Megosztom.

Comments are closed.