Archív

A csütörtöki Ten Years Before bulin két trió lép majd színre. A Platon Karataevről tegnap már olvashattatok nálunk, a másik banda viszont már nem új a magazinon. A The Beans tavaly tavasszal alakult, jó kis beat-es grunge-os, garázs rockos trió, akik egy izgalmas nagylemezzel mutatkoztak be (itt írtunk róla). Vida Áronnal, Füzi Balázzsal és Hajnes Bálinttal beszélgettünk a bandáról.

Hogyan határolható be a műfaj?
Vida Áron: Én eddig úgy voltam vele, hogy beat összekeverve grunge-dzsal, azaz a pár akkordos beat zenét sokkal zajosabban játszva. Igazából az egész rockzene eddig lezajlott irányzatait próbáljuk átfogóan vizsgálni, nem érdemes leragadni egy adott kornál, hiszen a sajátunkat éljük.

Most a behatárolás után következzék az „elhatárolás”. Mi az a megkülönböztető jel szerintetek műfajilag, amitől egyedinek érzitek a zenéteket?
Hajnes Bálint: Nyers, nincs túleffektelve, nincsenek 40 perces gitárszólók, se fölösleges átvezetők, kiállások, stb.
Vida Áron: Röviden kb. annyiban, hogy semmiféle itt éppen menő irányzathoz nem próbálunk csatlakozni, hanem a saját fejünk után megyünk, de talán még ezt is nagyképű lenne kijelenteni.

A Glitch című első nagylemezeteken melyik dalt szeretitek a legjobban és, persze, miért?
Vida Áron: Én személy szerint a The Girl who fell in love with her rapist című dalt, mert az szövegében, mondanivalójában és akkordmenetében tökéletes példája annak, amilyen zenét és üzenetet szeretnék közvetíteni. Igazából, ha nem akarnék rohadt híres lenni, akkor tulajdonképpen elértem a célomat, de hát én rohadt híres akarok lenni.
Fűzi Balázs: Én utálom az összeset.
Hajnes Bálint: A Heavy Times, mert nagyon jó rá dobolni.

Érdekelne még a borítón szereplő baba. Eléggé figyelemfelkeltő.
Vida Áron: Ha valaki babákról álmodik az valami új dolog születését jelképezi. Valami új dolog létrehozását, valamit, amit elölről kezdhetsz, amire már nagyon régóta vágysz. Mivel én ezzel az albummal próbáltam véget vetni a pánikbetegségemnek (egyébként tényleg majdnem elmúlt!) és elkezdeni egy itthon még nem túl népszerű műfajt, így ez a jelkép tökéletesen illett az elképzeléseimhez. Egy másik interjúban pl. összehasonlították a Nevermind borítójával is és még csak most gondolok bele, hogy tényleg valami új dolgot hoztak létre. Azért ez elég “misztikus” nem?

Hogyan áll a The Beans a szexizmushoz?
Vida Áron: Amit erről mondok vagy mondtam, az csak az én véleményem. A többiek próbálnak távol maradni a hasonló dolgok nyilvános megítélésétől. Én azt gondolom, hogy sokszor az “ösztöneik” befolyásolják az embereket. Gondolok itt arra, amikor pl. egy srác beszél egy lánnyal és elkezdi csorgatni a nyálát, csóválni a farkát, nézegetni a fenekét, mint ahogy a kutyák is csinálják – annyi különbséggel, hogy a kutyák nem nézik le a másikat. Tulajdonképpen tárgyként kezelik a másik nemet, de ha már azt gondoljuk, hogy intelligensebbek vagyunk az állatoknál, akkor ennek megfelelően kellene viselkednünk is, és nem csak egymás nemét látni a másikban. Igazából ez túl összetett téma ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni egyetlen válaszban.

Ezek szerint a The Beans zenéje egyben egy misszió is? Szeretnétek társadalomkritikátokkal megtéríteni az embereket, vagy szeretnétek megtalálni azokat az arcokat, akik hasonló véleményen vannak?
Vida Áron: Nem szeretnénk megtéríteni senkit. Mindenki azt csinál, amit akar. Mi csak azt szeretnénk, ha tudnák, mit gondolunk bizonyos dolgokról, milyen szemmel vizsgáljuk azt a zenét, amit játszunk. A szövegek ezekre a dolgokra nem céloznak konkrétan, és nem is akarom, hogy erőltetett legyen a zene, amit játszunk.

Október 13-án fogtok előadni a feltörekvő zenekarokat bemutató Ten Years Before koncertjén. A kezdeményezés ezeknek a zenészeknek a helyzetét igyekszik megkönnyíteni. Mit gondoltok, milyen nehézségeik vagy lehetőségeik vannak a feltörekvő, friss zenekaroknak?
Fűzi Balázs: Szerintem ez elég szubjektív, mindenkinek más a nehéz, pl. a megfelelő kommunikáció, a helyzetek és az igények felismerése, az ezekre való reakcióidő, stb. Elkezdeni, persze a legnehezebb. A szakdogádat is kínkeserves halogatások és önmeghazudtolások után is végre elkezded, végigcsinálod – még, ha beledöglesz is. Mi már elkezdtük, most itt az ideje, hogy beledögöljünk.
Vida Áron: Szerintem a legtöbb zenekar ott cseszi el, hogy megpróbálják reprodukálni azt, amit a kedvencüktől hallottak. Persze, ebbe a hibába én is beleestem. De itt arra gondolok, hogy nem a saját érzelmeiket adják át a zenén keresztül, hanem azt, ami tetszett nekik. Ők is megpróbálják, mert azt hiszik, ha a rájuk gyakorolt hatást el tudják érni a saját zenéjükkel, akkor másnál lehetnek akkorák, mint a kedvencük. Ugyanakkor, ha belegondolsz, ez tök abszurd, mivel nem a saját érzéseiket közvetítik. Persze, van, aki ennek ellenére is tök népszerű, de annak meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy a zenéje üres. Akit pedig ez nem zavar, az szerintem a zenével szemben tiszteletlen.

Kérdések: Ten Years Before
fotó: Komróczki Diána

Még több Ten Years Before cikk itt
The Beans a facebookon

Megosztom.

Comments are closed.