Archív

Egyetlen videóval robbant be a köztudatba és generált teltházat múlt héten az A38-on a svéd Wintergatan kvartett. Élménybeszámoló az év egyik legvártabb agyeldobós skandináv koncertjéről.

Hajópalló-hosszan állt a sor mikor megérkeztünk, így a várakozás miatt az I Am Soyuz elejéről sajna le is csúsztunk. Pedig kíváncsi voltam a produkcióra, mivel már az ő nevét is többször láttam line-upokon, de semmi infóm nem volt róla. Úgyhogy karszalagosztás után sebtiben előreverekedtük magunkat a szokatlanul méretes tömegen, mire a színpadon egy apró termetű, kedves hangú, szőke lányt pillantottunk meg, aki görögdinnye designú ukulelével a kezében ácsorgott, és külföldi akcentusú, de máskülönben tökéletes magyarsággal mesélt a közönségnek, édes-bús popdalai között. Meséiből pedig megtudhattuk többek közt, hogy civilben gyermeksebészként dolgozik, ami azért volt különösen érdekes számomra, mert előző este a Kiállítótér bemelegítő előadója (Albert af Ekenstam) is éppen arról számolt be, hogy kórházi ápolóként dolgozik, és az éjszakai műszak után közvetlen a repülőtérre vezetett az útja Stockholmtól egészen Budapestig. Aztán most kicsit utánaolvasva azt is kiderítettem, hogy a csöpp, multiinstrumentalista lányzó is éppen Svédországban nőtt fel (így már érthető az idegenség a hangjában), habár eredendően Bozóky Felíciának (Lili) hívják és 2012 óta zenél a szovjet űrhajótól kölcsönzött I Am Soyuz név alatt.

Ha szeretnétek róla többet is megtudni, olvassátok el a vele készített, februári interjúnkat, vagy nézzétek meg őt élőben, mondjuk jövő héten a Kuplungban, ahol Henri Gonzo (Fran Palermo) társaságában lép a színpadra.

És most térjünk is rá gyorsan az este főattrakciójára. A Wintergatan (svédül Tejutat jelent) egy 2011-ben alakult, folktronica (folk + electronica) banda. Tagjai Evelina Hägglund (leginkább billentyűn), Martin Molin (leginkább vibrafonon és zenemasinákon), Marcus Sjöberg (leginkább dobokon) és David Zandén (leginkább basszusgitáron). Mindeddig számos single, egy nagylemez és jó pár videó látott napvilágot a kezeik alatt. Minderről azonban egészen idén márciusig fogalmam sem volt, és valószínűleg voltunk még így egy páran a közönség soraiban. A zenekar ugyanis úgy istenigazából akkor híresült el, amikor megjelent és rövid idő alatt bejárta a fél világot a Marble Machine című videójuk, amelyben Molin egy Rube Goldberg-féle natúrfa zenegépen zsonglőrködik, amely többek közt vibrafont, basszusgitárt és dobokat működtet, 2000 darab golyó segítségével. A videó azóta már több mint negyedszázad milliós nézettségnél tart és mindenkiben igen komoly elvárásokat támasztott a csapattal szemben.

Olvassatok még több különleges hangszerről itt!

És az nem okozott egy cseppnyi csalódást sem! Az őszi turnéját nálunk indító zenekar koncertje életem egyik legprofibb és egyúttal legaranyosabb koncertélménye volt. Összeszokott, szeretetteljes és felettébb szórakoztató produkciót nyújtottak, az első perctől az utolsóig. Afféle életigenlő zenedobozdiszkó volt ez, folyamatosan nyüzsgő színpadképpel, négykezes vibrafonnal, mágikus thereminnel és mediterrán hangulatú tangóharmonikával karöltve. Az instrumentális zene univerzális nyelvén megszólaló dalaik engem leginkább az Amélie csodálatos élete című film Yann Tiersen szerezte zenéjére emlékeztetnek, amely állítólag valóban hatással is volt a zenészekre; időnként azonban a Liza, a rókatündér zenéje is felderengett előttem koncert közben, annak is a férfi főhős által nagyra becsült fiktív finn country betétdalaival.

Az őrültfeltaláló zenebútorasztalos pedig látszólag mindvégig zavarban volt, ugyanakkor rendületlenül kommunikált a közönséggel. Beavatott például a házi budoár rejtelmeibe, miszerint a zenekarban ugyan demokrácia honol, de ő azért kiadta ukázba, hogy feketébe öltözzön az egész csapat, miközben ő maga megengedte magának azt a luxust, hogy fekete zakójához fehér inget vegyen. Elmondta továbbá, hogy aki Marble Machine-re számított, attól ezúton kér elnézést, mivel a tizennégy hónapon át épített, steampunk szövőszékszerű szerkezet sajnos nagyobbra sikeredett, mint a műhely bejárata. Egyúttal ígéretet tett arra, hogy újra meg fogja építeni a hangszert, ezúttal szállítható kivitelben, és mindenképpen elcipeli majd magával az immár barátokként számon tartott lelkes, magyar közönségnek is.

Az ezüst golyós masina helyett elhozta ugyanakkor vetítőgépre emlékeztető, lyukszalagos verklijét, no meg azt a nagyon skandináv, népnevelő szemléletet, aminek az ingyenesen közrebocsátott zenegyártás mellett úgy tűnik, inherens része a környezettudatos biciklis életforma és az elektromos autók iránti mélységes tisztelet is. A banda egyetlen hölgytagja jóvoltából pedig szemtanúi lehettünk annak is, hogyan lehet hatalmas pocakkal együtt is látványosan partizni a színpadon. Mellesleg, amikor Molin koncert közben a zenekar láthatatlan ötödik tagját emlegette, én azon nyomban az embrióra asszociáltam, de aztán kiderült, hogy csak a fénytechnikusnak szeretne plusz tapsot kieszközölni. Én azonban őszintén szólva ellógtam ezt a kört, tekintve, hogy számomra éppen az ő hozzájárulása volt az egyetlen negatív faktor az egész showban, a maga valószínűleg maradandó retinakárosodást okozó vizuális hatásával. Ezt leszámítva viszont tényleg semmibe se tudnék belekötni, nagyjából végigvigyorogtam és -csápoltam a koncertet.

Ha esetleg lemaradtatok a buliról, november 30-án vigasztalódhattok az A38 felvételével, és reméljük, hamarosan valóban viszontláthatjuk ezeket az északi zseniket!

Háláját kifejezte: Galaczi Zsófia

Megosztom.

Comments are closed.