Archív

Megint a ritmusra lépek. A poharakat és az üvegeket a basszus ütemére teszem a tálcára. Az túlzás, hogy megszerettem a minimál teknót, de nagyjából értem már a lényegét. Aki nincs benne, annak persze fogalma sincs róla, hogy miért lehet szeretni. Ez a király az egészben. Beállni, szar készen vonaglani órákon át, konkrétan szenvedni, közben visszaszámolni. Egész este várni azt a három hangot, ami egy rövid időre kiránt a szokásosból. Pár másodpercre feloldódni, hogy utána megint kezdődjön a darálás. Bármilyen röhejes, ennél életszerűbb zenét szerintem még nem csináltak. Poszt-traumás bulizás. Valószínűleg ezért rühellik annyian.

– Hé, te mit csinálsz?! Abban még van!

Belenézek a pohárba, az alján kiolvadt jég és egy citromkarika.

– Ebben?
– Melyik részét nem érted?
– Elnézést.

Visszaadom és hátat fordítok.

– Figyelj! Hozzá’ má’ még egyet.
– Kiolvadt jeget citrommal?
– Mit mondtál?
– Annyit, hogy ne haragudj, de kiszolgálás csak a pultban van.
– Jobb szöveged nincs? Kiadta a főnök, hogy ezt kell ismételned, vagy mi van?
– Ami azt illeti, pontosan így történt.
– Aha, oké. Na, akkor egy viszki kólát, a visszajárót megtartod.
– Ne haragudj, de kiszolgálás csak a pultban van.
– Te most szívózol velem?
– Ellenkezőleg.
– Mit ellenkezőleg? Beszélj már magyarul.
– Kiszolgálás a pultban. Melyik részét nem érted?

Kelletlenül feláll, a szemembe néz, már várom a felhívást, hogy menjek utána, beszéljük meg odakint. Végül csak elsétál mellettem, jelzésértékkel azért belém jön. A poharak összekoccannak, egy sörösüveg átbucskázik a tálca peremén, és összetörik. A szilánkok becsúsznak a tánctérre, Segg Titánhoz pedig odalép egy szekus. Fülébe súgja, ha nem viselkedik úriember módjára, kénytelen lesz jelzésértékkel végigsimítani az arcát.

A mosogatógépből ömlik ki a forró gőz, lélegzetvételnyi szünet, kevés energiaitalt öntök magamba. A pult végénél egy félrészeg reklamál. Csak a szokásos kispóroltuk a vodkát és rajta akarunk meggazdagodni szöveg. Egész véletlenül mindig akkor jut eszükbe nyafogni, amikor a felét már megitták. Kialszik a sárga gomb, kihűlt a gép, szabad a pálya. Szívószál kuka, citromkarika kuka, jeget a mosogatóba, hátulra a viszkisek, jobb szélen pont elfér egy sor négycentes. A pezsgősökből és a koktélosokból sormintát kell rakni, különben eldőlnek mosogatás közben. A martinis pohár a rendszerhiba, keresem a helyét, ide-oda tologatom, mintha léghokiznék vele, végül átteszem a mosogatóba, jó lesz az ott. Szefó beesik a pultba egy tálca ásványvizes üveggel. Az indokolatlanul nagy vízfogyasztás a lehető legrosszabb előjel. Minél több vizet vesznek, annál hosszabb lesz a műszak. Vannak páran, akik sosem tudják belőni az ideális mennyiségű amfetamint. Veszettül pörögnek, csikorgatják a fogukat, izzadnak, érzik, ahogy túlmelegszenek, literszámra vedelik a vizet. Hajnali öt előtt képtelenek leállni. Náluk még a kötekedő piásokat is jobban bírjuk. Azok háromnál tovább ritkán húzzák. Vagy a testük mondja fel a szolgálatot, vagy a szekusok basszák ki őket.

– Hallod, nagy gáz van.
– Fasza, már hiányzott.
– A vécében voltál mostanában?
– Összehányták vagy mi?
– Rosszabb.
– Nem akarom tudni.
– A főnök most szólt, hogy kezdjünk vele valamit azonnal.
– Aha, persze. Kezdjen vele valamit ő, ha nagyon akar.
– A slozi, amelyikről letépték az ajtót, tudod.
– Mi van vele?
– Telefosták az egészet.
– Csak szopatsz!
– Valamit ki kellene találnunk.
– Szefó, én nem vagyok hajlandó ezzel foglalkozni. Poharas vagyok, nem vécés. Menjenek a kurva pultosok. Egyszer végre ők is csinálhatnának valamit.
– Jó, de figyelj, nem maradhat így.
– Dehogynem maradhat. Pontosan az lesz. Úgy marad.
– Hallod, tegnap már ki lett kötve, csak meg kéne fognunk és kivinni.
– Csak? A tánctéren keresztül?! Nézz már körbe, Szefó! Egy csurig fosott vécét akarsz észrevétlenül keresztülcsempészni a tánctéren? Ide-oda kilöttyintünk egy keveset, nem gáz, úgyis picsa kész mindenki. Senki sem venné észre!
– Hát nem tudom. Egy próbát megér. Szerintem.
– Egy próbát. Persze.
– Van egy ötletem, ami működhet.
– Felmondunk?
– Nem-nem, annál azért jobb.
– Mondom, nem akarom tudni.
– Szólunk a DJ-nek hogy csapassa a füstgépet.

A vécé ajtajából visszanézek, felemelem a kezem, megadom a jelzést. Elkezd szivárogni a füst, a tánctér gőzölgő üstté változik, együtt rotyognak a gyanútlan vendégek, a hátam mögül meghallom Szefó helyzetjelentését.

– Úúúúúristen!

Az ajtó nélküli fülkében egy csempére ragasztott papírlap:

Ne használd! Nem működik.

Alatta a csupasz csésze, se tartály, se deszka, se vécépapír. Naiv elgondolás volt, hogy a mások előtt való szarás visszatartó erőt jelenthet.

– Csak meg kéne fognunk, aztán meg kivinni, ugye?
– Kéne szerezni gumikesztyűt.
– Rendes sörcsapunk sincs, nem hogy gumikesztyűnk.
– Hát, akkor ennyi. Essünk neki.

A szomszédos vécéajtó kicsapódik, Segg Titán előbotorkál, mint egy bukott bűvész a botrányba fulladt bemutató után. A vállai előre ejtve, megy, amerre a feje húzza. Csodálkozva megáll a szétfosott vécé előtt, és megjegyzi, hogy mekkora állatok járnak ide.

Egyik kézzel a csésze alját fogjuk, másikkal a peremét. Szefó undorodva eltartja a fejét, kicsavarja a nyakát, ahogy csak tudja. A tánctéren vastagon áll már a füst, a lézerfények végigszaladnak egy-egy alakon, felvillantva a lehetséges útvonalakat. A terem túlsó végében kéken világít a megváltást jelentő Exit. Összenézünk, fejünk fölé emeljük, mintha egy óriási korsót cipelnénk. A tömegben szlalomozunk. El kell ismerni, a füstgép nem is volt rossz ötlet. Sűrű ködként megült a testek között, fél méternél tovább alig látni. A helyzethez mérten szinte észrevétlenek vagyunk, csak a pultosok szúrtak ki minket. Ők persze majd összehúgyozzák magukat a röhögéstől, még a kiszolgálást is abbahagyják. Gondolom, a ködtengeren csónakázó fossal teli vécécsésze nem mindennapi jelenség. A főnök nem érzi a helyzetet. Egy bárszéken ül, önti magába a piát. Az utolsó kanyart is sikeresen bevesszük, a kétszárnyú vészkijáratot kinyitják nekünk. Kiérünk, letesszük a vécécsészét a konténer mellé. Kifújjuk magunkat és elégedetten figyeljük, mint valami modern műalkotást.

– Szerintem megérdemeljük a cigiszünetet.
– Kettőt, minimum.

Nekidőlök a klub falának és az utcalámpa fényénél köröző bogarakat figyelem. Érzem a basszus lüktetését a hátamon, mintha egy hatalmas gyomornak támaszkodnék. Kitörni készül. Felöklendez vagy kiprésel magából valami undorítót. A klub segglyukából egy adag füst kíséretében kirobban a főnök. Bingó. Üres poharat markol, látszik rajta, hogy szétkúrja az ideg. Ez a vécés akció, gondolom, nem fért bele az elit klubról alkotott elképzeléseibe.

– Srácok, fogynak a poharak.
– Hamarosan intézkedünk.
– A hamarosan túl késő. Nem most kéne cigizni, hajtás van.
– Azért befejezhetjük?

Forgatja a szemét és idétlenül toporog. Félhangosan beszél maga elé, valami olyasmit magyaráz, hogy fejezzük csak be, de igyekezzünk, mert a tánctér szélén valami barom összetört egy sörösüveget.

A talpak alatt ropognak a szilánkok, kitartóan tapossák a maradványokat. A söprögetés kellemes munka, mert könnyű alibizni. Amikor már kurvára unom a pohárszedést, megragadom a partvist és elkezdem egyik sarokból a másikba húzni a képzeletbeli szilánkokat. Kupacba rendezem őket, néha mérgelődök, hogy megint átsétáltak rajta, kezdhetem elölről. Most is ez van. Ha befejeztem, lehet, hogy hátramegyek a raktárba, megnézem, mennyi üres rekeszünk van még. Félúton eltévedek, benézek a ruhatárba, és leszámolom a bilétákat. Miközben pantomimezek a partvissal, észreveszem, hogy megint a zene ritmusára lépek. Bárhogy is próbálkozom, egyszerűen nem tudok a basszuson kívül maradni. Kikapcsolom az agyam. A csendre gondolok. Arra, hogy simán kibújok ebből az atmoszférából. Néhány taktus erejéig működik, aztán újból igazodom. Alapból csak a fejemben szól a tompa kattogás, de most egyre mélyebbre ereszkedik a testemben. Eltelít. A végtagjaim szinte maguktól mozognak. Mégis mi a faszt csinálok itt? Söprögetem a semmit.

Storno Milán Földalatti nyár című kísérleti prózáját keressétek a NOW Books & Music oldalán digitális és tapizható verzióban. 

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a nyár.

Kövess minket facebookon!