Archív

Az utóbbi évek leggyorsabban felkapott underground bandája lett a Middlemist Red, akik a minap jelentették meg második nagylemezüket. Lássuk, mit alkottak az elmúlt két évben.

2014-es első nagylemezük, a Supersonic Overdrive szép meglepetés volt részükről (itt írtunk róla) a debüt-EP-hez képest. Ezután villámsebességgel jöttek a fesztiválfellépések, külföldi showcase-ek Hollandiától Észtországig, de új dalokról sokáig nem hallottunk híreket. A Supersonic Overdrive alapján úgy éreztem, a sikereik megérdemeltek, bár élőben valahogy ritkán jött át a dolog. Mindenesetre gombamód elkezdtek szaporodni a hasonló zenekarok, részben őket, részben a nemzetközi trendeket követve. Bennem felmerült a kérdés, hogy vajon meg fognak-e felelni ennek a népszerűségnek, hogy vajon nem rak-e túl nagy nyomást rájuk az elvárás, hogy mindenképpen egy erősebb lemezt írjanak. Érdekes lépés volt a részükről, hogy kiléptek a Mamazone-tól, ahol az első lemez is megjelent, és akiknek több külföldi lehetőséget is köszönhettek. A most megjelent Ripple Soul már magánkiadásban jött ki és a menedzsmentet és kommunikációt is saját kézbe vették. A lemezt a Supersize-ban és a Kepler Stúdióban rögzítették Miskolczi Márton producerelésével.

És akkor jöjjön maga a kereken 40 perces album, a Ripple Soul, ami első blikkre egy jóval könnyedebb, poposabb hangzást és hangulatot hoz. A Drifter in the Darkkal indul a tíz dal, a kezdő gitártéma nagyon middlemistes, de utána egyből meglepődök; egy csomó trendi szinti, elektronikus dob meg effekt van benne, ráadásul még egy kicsit Cure-os is, de sok ponton jut eszembe a Tame Impala is. A vokálok miatt jó nagy tere van az éneknek, ez bejött. Egyébként ezek az újítások az egész albumon, koncepciószerűen kerülnek elő, ettől lesz popsabb, vagy inkább trendibb hangzása, ugyanakkor régebbi stílusokhoz is visszanyúl, mint a krautrock (főleg a szintitémáknál) vagy a post-punk. A második dal, a Silverline énekstílusa már egészen Ian Curtises, a zenei alap is passzol, még ha sok elektronika is van benne. Az Evermore elszállós, elfolyós gitártémáit már hallhattuk korábban, erre forgattak klipet (itt mutattuk meg), talán ez a dal áll legközelebb az előző albumhoz. A Perfectly Blue nagyon nem tetszett, sem elsőre, sem sokadikra. Olyan, mint egy hatásvadász hangulatokkal teli filmbetétdal egy C-kategóriás romantikus film tengerparti jelenetéből, és ezen a második harmadnál belépő széteffektezett gitár sem segít sokat (csak picit javít rajta, főleg a végére). Átmenet nélkül váltunk a Perfectly Blue (Part B)-re, ami viszont gitárköszpontúbb, okosabban összerakott, instrumentális szösszenet, magasan veri az első részt.

Sense of Place sejtelmes elúszásokkal kezdődik, instrumentális átvezetés, aminek a vége, ott, ahol az Illuminair-re vált, kifejezetten Doors-os hangzású és stílusú. Az Illuminair énekstílusáról az elején megint csak Curtis jut eszembe, ugyanakkor végig benne van valami olyan amerikai musicales énekstílus is, ilyen Sinatra-féle, amit sosem szerettem igazán. Érdekes, meghökkentő és izgalmas ez a kapcsolat, de nekem nem jött be. A Mellow kifejezetten Tame Impalásan indít, és itt jut eszembe, hogy ők is a harmadik lemezre már kifejezetten synth-popos témákat írtak, ahogy jelen esetben is bejön ez a vonal. Igazából tetszik, jó hangulata van, ahogy az ezt követő From the Corner of My Eyes-nak is, bár ott megint bejön ez a Sinatrás ének, ami megint csak egy kicsit eltávolít a daltól. A záró Vanishing Point indító gitár- és szinitémája elsőre is megtetszett. Könnyed dal, jó lezárás, arra sarkall, hogy újraindítsam az albumot. Nagyjából a felénél van egy váltás, tetszik, ahogy onnan építkezik, elég monumentális befejezést rittyentettek neki.

A Ripple Soul emlékezetesebb, izgalmasabb és összetettebb lemez, mint az előző, de nem eredetibb annál. Tetszik, hogy sokkal több stílushatás keveredik benne, ugyanakkor épp ezért érzek sok áthallást más zenekarokkal. Vannak felejthető pillanatai, mint a Perfectly Blue, de vannak erősségei is, mint a Silverline, a Drifter in the Dark, az Evermore, a Mellow, vagy a Perfectly Blue (Part B). Az összetettségétől (is) lesz többször hallgatós, lassan kibontós, mint egy hagyma. Kicsit talán egységesebbé lehetett volna gyúrni, egy picit jobban összeérlelni ezt a rengeteg összetevőt, de így is elég kerek a történet, abszolút átlépték az ingerküszöbömet.

Lemezbemutató november 25-én az A38-on, infók itt!

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.