Archív

Woody Allen legújabb filmje, a Café Society az idei Cannes-i Filmfesztiválon debütált (Cannes-ban már harmadszorra nyitottak Allen mester filmjével), hozzánk csak múlt héten érkezett a mozikba. A hollywoodi filmek nagy öregje éppen 50 évvel ezelőtt, 1966-ban debütált első filmjével, a Mi újság, Tiger Lily?-vel.

Fél évszázados munkásságának újabb, 47. darabja vegyes érzéseket hagy maga után, mint Allen filmográfiája. Korábbi filmjei, amikben ő maga is szerepel, sokszor már-már a bugyutaság határáig húzott gegekkel teliek, azonban azok a filmjei, ahol kizárólag a rendezői székben ült, kifejezetten erősek, drámaiak is tudnak lenni. Hosszú filmográfiájából az abszolút legerősebb talán a 2007-es Kasszandra álma, de az erősebbek között van a 2008-as Vicky Cristina Barcelona, az 1977-es Annie Hall, a 2006-os bohó Füles, a 2013-as Blue Jasmin, vagy a szintén bohó, jó ötletekkel és remek színészekkel teli 2011-es Éjfélkor Párizsban. Legutóbbi filmje, a tavalyi Abszurd alak is tartogatott pár gyöngyszemet, a főszereplő megkeseredett, szarkasztikus karaktere (és Joaquin Phoenix szanészi játéka) volt az igazi erőssége.

cafe_society_03

Café Society romantikus komédia és dráma, amiben Woody Allen teljesen otthon érzi magát. Ebben a filmben is rutinosan mozog, ezúttal a 1930-as évek Hollywoodjába és New Yorjába repít vissza. Főhősünk, Bobby Dorfman (Jesse Eisenberg) esetlen, zöldfülű figura, aki Hollywoodban szeretne szerencsét próbálni, így megkeresi nagybátyját, a filmmágnás Philt (Steve Carell), hogy segítsen elindítani a karrierjét. Így ismerkedik meg Phil bácsi titkárnőjével, Vonnie-val (Kristen Stewart), akibe azonnal beleszeret. A lány nyitott a fiúra, találkozgatnak, de tisztázzák, hogy egy újságíróval jár, aki sokszor elfoglalt. Bobby nem is sejti, hogy az állítólagos újságíró valójában a nős Phil bácsi. Persze, a párhozamosan futó szálaknak össze kell gabalyodniuk egy ponton; Phil mégsem hagyja el a feleségét, ettől Vonnie kiborull és összejön Bobbyval, ám hosszú idő után is még táplál gyengéd érzelmeket Phil iránt. Amikor Phil egy évvel később mégis elválik és megkeresi a lányt, Vonnie ejti a srácot, aki összetört szívét hazaviszi New Yorkba. Itt gengszter bátyjával meglapítjk New York legtrendibb szórakozóhelyét, és a leggazdagabbak között találja magát pillanatok alatt. Lesz szép felesége, gyereke, magas élete. Mígnem egy nap Phil bácsi meglátogatja őket újdonsült feleségével, Vonnie-val.

A film jó másfél órára az 1930-as évek buja hollywoodi és new yorki világába repít, amire az operatőr, Vittorio Storario (Apokalipszis most, Utolsó tangó Párizsban, Az utolsó császár) álomszerű képei is erősen rásegítenek, remekül teremti meg az időszak atmoszféráját. Szól a korabeli jazz, folyik a pezsgő, már-már Gatsby-szerű partykon találjuk magunkat. Jesse Eisenberg karaktere valahol Woody Allenre hajaz, kicsit mintha őt látnánk fiatalon, zöldfülűen. Játéka nagyon jó, de nem teljesen lenyűgöző. Hozza azt, amitől teljesen átérezni az érzéseit, teljesen hiteles, tökéletesen elhiszem, hogy fülig szerelmes, vagy éppen nagyon szenved, még egy kis plusz is van a játékában. A többi színész is a helyén van, de inkább csak megtámogatják főhősünk történetét. Egyetlen színés van, aki nem illett a képbe, mégpedig a kis vámpír-hitves Kristen Stewart. Sok filmben láttam már, de két arcberendezésnél többet szerintem még nem produkált. Ahogy a 2013-as Útonban, itt sem értem, hogy egy ilyen lányba hogy képes két férfi is beleszeretni, hogyan képes két szívet is összetörni.

Café Society nem fog Allen mesterművei közé tartozni, ám a romantikus dráma/komédia szerelmeseinek egy kifejezetten kedves darab lehet. A film legnagyobb erőssége a korszak atmoszférájan megelevenítése, és ha másért nem, már ezért is megéri megnézni egyszer, de csak egyszer.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.