Archív

Kilépve a százasszög egyszerűségű garázs rockból a Dope Calypso új vizekre evez frissen megjelent harmadik stúdióalbumával. Újabb 11 rövid, alter-garage dal, három év alatt a harmadik album; nézzük meg, milyen lett a Mau Mau!

A 2013-ban alakult Dope Calypso hármasa (Sarkadi Miklós – gitár, ének; Kelemen László – gitár; és a dobok mögött Bakó Balázst váltotta nemrég a korábban ex-Rémember- és ex-Nemjuci-dobos Vasaló) továbbra is marad a gyors, rövid, pörgős, karcos zenei világnál, de a “zajszintből” némileg lejjebb vettek az új lemezen, és poposabb iránnyal indulnak. Ám ez senkit ne riasszon vissza, mégsem Pálfordulásról van itt szó. A 2014-ben megjelent Farewell to the Fairy, Goodbye to the Ghost c. lemez (itt írtunk róla bővebben) egyszerű, zajos bemutatkozás volt, nyers csörömpölés, mégis volt benne valami, amivel már akkor helyet csináltak maguknak a megnéznivaló bandák listáján. A tavalyi Banzai! Banzai! Banzai! (itt írtunk róla), amin a klipes Good Bye Monkey igazi “dopecalypsós” slágerré vált, összességében az egész lemez összetettségében és hangzásában is stabilabb, minőségibb cucc volt az első albumhoz képest, pedig ezzel sem találtak fel semmi újat, csupán kihegyezték, amit ki kellett.

Ahogy az előző lemez borítóját, ezt is Elekes Áron tervezte, a felvételeket pedig ismét az olaszországi T.U.P. Studioban készítették Bruno Barcella-val. A mastereléssel újra Justin Perkinst keresték meg Milwaukeeban.

“Brunot Barcella és Alessio Lonati teljesen véletlenül került elénk a neten, mikor rájöttünk, hogy itthon nem ismerünk senkit, aki meg tudná keverni az első lemezünket. Sokat nyomott a latban, hogy hajlandóak voltak egy kiküldött dal referenciakeverésére ingyen, amire itthon senki nem vállalkozott. Első pillanattól kezdve lejött, hogy nekik valóban tetszenek a számaink, valamit az, hogy mindketten olasz garázszenekarokban zenélnek, tehát fogalmuk is van arról, mit kezdjenek velünk.” – mesélte nekünk a zenekar a felvételek kapcsán – ” Minket az viszont kifejezetten lenyűgözött, hogy az igen rámondását követően 4 nap múlva kezünkben volt a megkevert album. A második albumot már náluk vettük fel a TUP stúdióban, Bresciában, az egyszerűség végett, a harmadik albumot szintén, és remélem, hogy jövőre a negyediket is náluk fogjuk rögzíteni. Justin Perkinst is ők ajánlották, szintén az első lemez masteringjére, simán kiküldtük neki a dalokat, és szintén két nap múlva jött a kész, és hibátlan masterelt anyag. Mivel a zenekar nem szeret tökölni, úgy gondoltuk, kizárólag azokkal vagyunk hajlandóak dolgozni, akik szintén nem tökölnek, és inkább azoknak fizetünk a jövőben is, akik tök ismeretlen zenekarként is komolyan vettek minket.”

Amikor először elindítottam a Mau Mau-t, egyből az ugrott be, hogy a Dope Calypso hivatalosan is a hülye intrók zenekara, de kezdem venni a humorukat. Ezután a The Big Boy with the Small River Name jön, ami amellett, hogy meglep és behúz az “új dopecalypsós” világba, arról győz meg, hogy a címadásban továbbra is … erősek. :) (Egy másik dalcím: Surf Nazis Must Die, de erről majd később.) A The Big Boy with the Small River Name kifejezetten limonádé-hangulatú dal, kicsit olyan, mintha túl sok Fran Palermot hallgattak volna az utóbbi időben, de szerencsére megtartották a saját stílusukat. A következő, Caspian Sea Surfing pontosan ugyan ezt az érzést keltette bennem, főleg a gitártémáknál. A következő két dal, a Bang Bang és a Vanilla rém egyszerű garage-pop, de az utóbbiban befigyel egy kicsit karcosabb gitár is, ami üdítően hat. És itt következik a Surf Nazis Must Die, erősebb az eddigieknél, rém egyszerű szöveggel, ám a felszín alatt ez is keményebb. Tetszik a jelentés és a hangulat között feszülő ellentét. Egyébként a dalok és a dalszövegek is nagyon rövidek, de ez így van jól, érezhetően koncepcióról és nem kifulladásról van szó. A St. Johne’s Day kellemes, de felejthető, utána a Leisure Parts-ról pedig sokadik hallgatásra sem tudtam eldönteni, hogy csak egy nagyon slágeres limonádé, vagy egy jól megkomponált vicc, bár a záró téma bejön. A Killing in my Name könnyed gitárjai nagyon belemásznak az ember fülébe, lendületes dal, szintén a lemez egyik gyöngyszeme. A Dolores-ben a kiállás tetszik, amúgy pedig olyan, mintha ebben a dalban érne össze, ebben simulna egybe leginkább az összes hatás, ami a lemezen felbukkan. A záró So Long Summer Ray az egyetlen dal, ami 2-2,5 percnél hosszabb (7:26). Ebbe került a “legcheesybb” ének, édes és nyúlós, mint a mályvacukor.

Visszahallgatva a korábbi albumokat, végül is nem is áll olyan távol tőlük ez a “poposabb” vonal, csupán lecsiszolták a csücsköket, tisztult a hangzás. Néhány hallgatás után nagyon belemászik az ember fülébe, úgyhogy pörgessétek bátran. Jó lesz ;)

Décsy Eszter

Lemezbemutató koncert pénteken a Kuplungban a Run Over Dogs és a No Eves társaságában. Részletek itt!

Megosztom.

Comments are closed.