Archív

Az Oasis volt talán az utolsó olyan zenekar, amelyik még az internet-korszak előtt lett híres, abban a korban, amikor még egy fellépő előadó a közönséget látta a színpadról, nem pedig okostelefonok ezreit. A banda élén álló Gallagher fivérek nem csak a zenei lapoknak, hanem a bulvárnak is bőven szolgáltattak anyagot, a tipikus rockerbalhékon kívül egymást sem kímélte a két testvér, a nem egyszer tettlegességig fajuló vitáikat a mai napig sem sikerült maradéktalanul rendezniük. Azóta a tesók már a saját útjukat járják, most azonban leültek egy kicsit nosztalgiázni (persze külön-külön, ahogy a primadonnákhoz illik) és elmesélték, hol is kezdődött a nagy sztori…

A kilencvenes évek britpop irányzatának nem volt túl sok követője Magyarországon, köszönhetően az akkori zenei média közönyének. Egy-két, azóta már megszűnt havilap kivételével szinte senki sem tudósított a helyzetről, a zenecsatornákat akkoriban borította el a germán techno, az MTV (nem a királyi magyar, hanem a Music Television) pedig az ingyenes sávból a fizetős kábelre költözött át, így a szinte egyedüliként minőséget képviselő médium is a háttérbe szorult. (E sorok írója akkoriban koax kábellel és szigetelő szalaggal megbuherált rádiós magnón fogta be a BBC Radio one-t, és igyekezett lehetőleg mindent felvenni, ami a brit színtéren történt.) Ha nem tévedek, jelen cikk tárgya, az Oasis csupán a harmadik albumuk megjelenése után kapott helyet a magyar rádiók műsorában egy rövid ideig. Az Akelára és a Tankcsapdára gerjedő igazhitű bőrös rockerek mellett szinte mindenki más “alterosnak” látszott, pedig Gallagherék zenéje távolról sem volt alternatív, csupán összetéveszthetetlenül angol, és semmilyen rokonságot nem mutatott mondjuk a Kispállal vagy az akkoriban egyre népszerűbbé váló Quimbyvel, így a magyar alter-szubkultúrába is csak féllábbal illeszkedett bele. Mindezeken túl az még külön bosszantó, hogy már több mint húsz év telt el a britpop robbanás óta (öregszünk, ez van). Most itt a lehetőség, hogy felidézzük mi is történt pontosan, azonban Asif Kapadia producer (az Amy Winehouse filmet is neki köszönhetjük) és Mat Whitecross mozija korántsem mutat teljes képet.

oasis supersonci

Azt már az előzetesen csepegtetett infókból tudni lehetett, hogy a film csupán a kilencvenes évekre koncentrál, nem követhetjük végig a sztorit a 2009-es feloszlásig. Rendben van, ez volt a csúcskorszak, azonban később is történtek fontos dolgok a zenekarral, például a tagcserék, hogy mindjárt a legfontosabbat említsem. Kíváncsi lettem volna Gem Archer és Andy Bell sztorijára arról, hogy milyen volt bekerülni a botrányt botrányra halmozó bandába, milyen volt megélni a lejtmenetet, majd a visszakapaszkodást a Don’t Believe the Truth albummal 2005-ben.

A film nem szakmázik, a dalok csupán aláfestésként vannak jelen, csak arról esik bővebben szó, amelyik történeti szempontból is fontos. Ha már itt tartunk, az Oasis zenéje hemzsegett a Beatles áthallásoktól, konkrét koppintásoktól, különböző előadók dalainak újragondolásától. Jellemzően az egész éra szétrabolta a Beatles örökséget, paradox módon mégis őszinte (vagy legalábbis annak tűnő) stílusirányzatot épített fel, amely a tizenegy évnyi depresszióban töltött Tacher-korszak után maga volt a színes-szagos eufória. Mindennek a kellős közepén ott volt az Oasis, de korántsem egyedül képviselték mindezt. Legalább néhány szó eshetett volna az egész Cool Britannia hangulatról, amikor hosszú idő után újra menő volt angolnak lenni, az utat kitaposó és a britpop bandák előképeinek is felfogható The La’s és Stone Roses zenekarokról, a nagy rivális Blurről (a két banda folyamatos csatározásaitól volt hangos a sajtó). Aki esetleg még nem volt észnél a kilencvenes években, könnyen azt hiheti, hogy Gallagherék egyedül vitték a zászlót, vagy inkább az Union Jack mintás gitárt, hogy stílszerű legyek.

Ami pozitívum, hogy láthatunk eddig még nem látott felvételeket az együttes korai időszakából, a Gallagher tesókon kívül megszólal Peggy, az édesanyjuk, Paul, a legidősebb testvér, a ritmusgitáros Bonehead, az elsőként kirúgott dobos, Tony McCaroll és még sokan mások (Guigsy a basszusgitáros és Alan White dobos fura módon kimaradtak). Senki sem lett a kamera elé ültetve, csupán a megkérdezettek hangját halljuk az archív felvételek kíséretében, itt-ott animációkkal tarkítva. Dráma is van bőven, a sikerekkel együtt jönnek a problémák is, a hirtelen jött hírnév és az eleve zűrös családi háttér okozott némi galibát, de hát ez a nagybetűs rock and roll, kérem tisztelettel.1996 augusztusában az Oasis Knebworth-ban játszott egymás után két este, kettőszáz ötvenezer embernek, de ami igazán állkapocsleejtő tény, az a nagyjából két és fél milliós jegyigénylés. Itthon akkoriban Dj Bobón és hasonlókon rágódtunk, miközben az ortodox metálosok a Metallica Loadját próbálták megemészteni. A mozi Knebworth-tal kezdődik, onnan repülünk vissza a kezdetekhez, majd azzal is ér véget, keretbe foglalva nagyjából három évet. És ennyi. Ebbe a történetbe szerencsére nem halt bele senki, ami azóta történt a rendező, Mat Whitecross szerint már egy másik történet.

Ha valaki úgy érzi lemaradt valamiről, no para, a legendák köztünk járnak, az idősebb testvér Noel és zenekara a High Flying Birds (lényegében mindegy is, hogy kik játszanak benne) már két igen sikeres albumon van túl, ha igazak a pletykák nemsokára jön a harmadik, nyáron pedig közös turnéra indul a U2-val, a hírhedt fotósverő Liam tavasszal tervezi megjelentetni első szólóalbumát, miután az Oasis utáni bandája a Beady Eye 2014-ben feloszlott. Várjuk…

Bujáki István

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a tavasz.

Iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről!