Archív

Április végén újra hazai színpadon a Mother’s Cake, ismét a hajón, ezúttal legújabb nagylemezével, a No Rhyme No Reason-nel. Az osztrák trió nem titkoltan nagy kedvenc a NOWmagazin háza táján, így nagyon vártuk már az új lemezt, ahogy eddig minden koncertjüket is.

A Mother’s Cake-kel először 2014-ben találkoztam a hajó gyomrában. Ez a találkozás csupán annyira volt végzetes, mint cangával szembemenni egy kamionnal. Nagyjából ennyire tarolt le. A 2009-ben alapított power prog-rock trió első lemeze, a Creation’s Finest 2012-ben jelent meg, és valami elképesztően rongyosra hallgattam. Energikus, trió felálláshoz képest kifejezetten ügyes és összetett zene, élőben pedig nagyon működik, azóta is az egyik legerősebb koncertzenekarnak tartom őket (legutoljára tavaly láttam őket a KVLT-ban). Második lemezükig, a Love The Filth megjelenésééig 2015-ig kellett várni. A mindössze csak hétszámos lemez rövidsége már-már közfelháborodást keltett, ellenben nagyon erős album lett, még ha nem is veri az elsőt. Aztán nemrég végre megérkezett a folytatás is, a No Rhyme No Reason, amire 11 dal került fel, alig vártam, hogy végre meghallgathassam, és…

… és megvett. A No Rhyme or Reason nyitja iszonyat lendülettel a lemezt. Sodró, lendületes, imádom benne a gitárt, ahogy a következő H8-ben is. Abszolút hozzák az elvárt színvonalat és energiát. A Black Roses lassabb tempójú, kicsit sötétebb hangulatú, hömpölygő dal, az egyik kedvencem lett, pont azzal, hogy egy kicsit kilóg a többi közül. A Now or Never-től vissza a gyors riffekhez. A Big Girls a 70-es évek retro hangulatát adja, kicsit több pszichedelikus/neopszichedelikus elemmel (olyasmivel, mint amivel mondjuk a Tame Impala dolgozott az Innerspeaker lemezen), ez önmagukhoz képest furcsa, de szerethető. A The Sun ellenben újra tipikus Cake-dal, ahogy a Streetja Man is. A The Killer már single-ként hallgatható volt. Jól választottak, rendesen kedvet csináltak vele a lemezhez, valóban az egyik legerősebb, legenergikusabb tétel, az első két lemez legjobb dalai közé emelkedik. A The Enemy kissé limonádéízű könnyed szórakozás, ennek tükrében a Hide & Seek kifejezetten komoly, súlyos, izgalmasak benne a váltások. Az Isolation viszont közepesen felejthető befejezése egy ilyen nagyívű lemeznek. Jó dal, de magukhoz képest csak az alsóbb szintekig ér el.

A lemez erősségei, a vérbeli Cake-es power progresszív rock, és az enyhén neopszichedelik és bluesrockos hatásokkal átitatott zenéjük a No Rhyme No Reason-ön is kidomborodik, remekül sikerült album, felér az elsőhöz és időtálló lesz. Mindezek után pedig rongyossá kell hallgatni, és jól elmenni a Hajóra az április 28-i bulira!

Décsy Eszter

Mother’s Cake a facebookon

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu