Archív

Különleges kiállítás nyílt az A38 kiállítótermében, a Deti Picasso és a Wattican Punk Ballet örmény származású énekesnőjének, Gaya Arutyunyannak első önálló kiállítása fapanelekre, kartonra, vágódeszkákra készült izgalmas, figuratív festményeiből. Nemcsak ott jártunk a megnyitón, de faggattuk is egy kicsit Gayat a festészet és zene kapcsolatáról, alkotói folyamatokról és levesfőzésről.

Gaya régóta él már Magyarországon, és (testvérével, Karennel együtt) elsősorban a folkos-világzenés artrock Deti Picasso-ból és kettejük elborult punkos, kreatívan humoros és energikus duójából, a Wattican Punk Ballet-ből ismerjük zenész-énekesnőként, és csak kevesen tudják, hogy hét éven át hallgatott építészetet a moszkvai egyetemen. Itt került szorosabb kapcsolatba a festészettel; “Naponta hat órán át festettünk aktokat. Nem mondanám, hogy nagyon inspiráltak volna az idősebb modellek, de a rajz és festészet alapjait elég szépen elsajátítottam ott. Ha most választhatnék szakmát, akkor nem biztos, hogy az egyetemet választom. Helyette inkább egy “remete festőtől” vennék órákat.” Az alapok után, persze, kitágult a világ, a különböző hatások közül azonban mindvégig és legmélyebben a középkori orosz ikonfestészet, a korai európai reneszánsz és a naív művészetek hatottak rá a leginkább.

NOW_2162

Mi vonz a hagyományosabb, figuratív festészetben?
Gaya: A non-figuratív festészetet, az absztrakcionizmust, szuprematizmust, kubizmust és hasonlókat csak kezdetleges formájukban szeretem és tudom igazán értékelni, ahogyan azok életre keltek a XX. században. Abban az időszakban az avantgárd műfajokban is igazi mesterek alkottak, olyan festők, akik a klasszikus iskolában is jártasak voltak. Utánuk sokan elkezdtek élősködni ezen és az absztrakciók mögött rejtették el tehetségük, eredetiségük, ötleteik hiányát. Ez nem az én világom. Számomra a művész elsősorban a szakma mestere, az ötlet, a tehetség és az elhivatottság megvalósítója. A kedvenc festőim 500-600 éve hunytak el, de még mindig inspirálnak embereket, festőket a személyiségükkel, tudásukkal és tehetségükkel.

Van kapcsolat az alkotásaid és a zenei munkásságod között? Táplálkozik esetleg hasonló (hasonlóan absztrakt) gyökerekből, inspirációkból?
Gaya: Ahogy a testvérem és egyben zenésztársam, a zenekaraink zeneszerzője, Karen Arutyunyan szokta mondani: az inspiráció természete szerkezetileg sokkal bonyolultabb, mint a szem retinája. Nem az az ember vagyok, aki egyszerre tud festeni, zenét komponálni és levest főzni! Maximálisan koncentrálnom kell az alkotásra, az ötletre, amit az adott pillanatban magamban hordok, és csak így tudom megvalósítani, amit elképzeltem. Nem tudok 50%-on dolgozni. A zene sokkal elemibb. A dalokat gyorsabban írom, szinte maguktól jönnek, mintha arra várnának, hogy megírjam őket. Ám a festészet sokkal több türelmet és időt igényel. Zenészként szinte rögtön kapsz visszaigazolást, közönségi reakciót, feedbacket, és ez kedvez az emberi hiúságnak, festőként viszont sokszor csak magadnak dolgozol, sosem tudod, hogy tetszik-e másoknak az, amit csinálsz, vagy kell-e egyáltalán, hogy tessen. A festők számomra inkább olyanok, mint a szerzetesek, a zenészek meg hedonisták.

Ha a festészetedet zenével kellene jellemezni, milyen stílusú zenét, vagy esetleg milyen zenekarokat/zeneszerzőket mondanál rá?
Gaya:
Ha Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison a XXI. században születtek volna, és tíz évesen egy iskolai zenekart alapítottak volna.

Gaya első önálló kiállítása egyben búcsúzás is, férjével ugyanis Moszkvába költöznek. “Sokáig nem tudtam magamat rávenni erre, kételkedtem, hogy van-e egyáltalán jogosultságom arra, hogy kiállítsam a festményeimet, mert maximalista vagyok. Most meg begyűjtöttem a budapesti és külföldi barátaim tulajdonaiban lévő festményeimet, illetve nagyon sok új képpel gazdagítottam azokat. Annyira izgulok, mint az építészmérnöki diplomám megvédése előtt.” – mondta, még a megnyitó előtt. Rengetegen gyűltek össze a Hajó kiállítótermében, a megnyitóhoz közeledve már alig lehetett a képekhez odaférni. Odafurakodni, el-elidőzni viszont érdemes volt, a képek ugyanis valóban különleges vizuális síkon mozognak. A bejáratnál sok korai rajz kapott helyet, főként papírra készült grafikák, önarcképek, amik slusszpoénja akkor jön ki igazán, ha az ember olvas cirill betűket, és legalább pár szót oroszul. Nagyon tetszettek a figurák apró részletei, az arcvonások, vagy egy-egy aprólékosabban kidolgozott eleme. A hosszabbik falra és a sarkokba kerültek a nagyobb festmények, kollázsok, kartonokon, fapaneleken.

NOW_2170

“A fa és a papír sokkal életgazdagabb matériák, mint a szövet vagy a vászon. A fa textúrájának köszönhetően ötvözhetem a technikákat; a rajzot, a grafikát, a kollázst és az olajfestéket. A vászon túl hisztis felület, a saját omlósságával szabályokat diktál. Ez egy picit irritál.”

A leges legjobban azonban a hátsó falra került sorozat tetszett, mintha a primitív egyházi ikonfestészetet, a középkori angolszász vagy holland portréfestészetét és a gyermekien játékos modernista ábrázolásmódot vegyítenénk. Ezek a figurák kommunikálnak a leghangosabban belső hangjaikkal, mind elnéznek felettünk a távolba, mégis követnek a tekintetükkel. A képek címei pedig sok humort adnak hozzá.

NOW_2175

A megnyitón egyébként drMáriás mondott önmagához hűen vargabetűkkel fércelt, szórakoztatóan anekdotázó nyitóbeszédet, majd Porteleki Áron (ő a Deti Picasso dobosa is) és Dányi Viktória táncművész közös performansza adta meg a hangulatot ehhez a különleges kiállításhoz. Március 5-ig még megnézhetitek, ne hagyjátok ki!

Décsy Eszter
kezdőkép: Kozlov Sándor

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a nyár.

Kövess minket facebookon!