Archív

A minap a Toldiban akadt meg a szemem egy plakáton; Marion Cotillard és Vincent Cassel egy filmben, ez tényleg csak a világ vége lehet, gondoltam, ahogy a film címét nézegettem. Két ilyen kaliberű színész egy vásznon nagyon ígéretesnek tűnt. Meg is néztem az itthon frissen bemutatott Ez csak a világ vége (Juste la fin du monde) c. filmet.

A történet eredetileg Jean-Luc Lagarce 1990-es színdarabja, az ebből készült kanadai-francia koprodukciós dráma főszereplője, Louis, a híres író (Gaspard Ulliel) visszatér tizenkét éve nem látott kisvárosi családjához: anyjához (Nathalie Baye), bátyjához (Antoine – Vincent Cassel), a sosem látott sógornőhöz (Catherine – Marion Cotillard) és a húgához (Suzanne – Léa Seydoux). Arra készül, hogy bejelentse, meg fog halni. Erős felütés.

A kamaradráma szereplői között feszült a viszony, senki nem tudja jól vagy helyén kezelni Louis hazaérkezését. Úgy tűnik, túl sok ez a tizenkét év, túlságosan felkavarta az érzelmeket, indulatokat, amiket mindenki igyekszik, jól-rosszul, magába fojtani. Ettől pedig a feszültség csak még jobban fokozódik közöttük. Beszélnek, de mégsem mondanak semmit egymásnak; üres, zavart fecsegések, vagy indulatoktól fröcsögő kiabálás váltja egymást párbeszédek helyett. De a kérdés továbbra is az, hogyan fogadják majd a bejelentést.

A film középtempós, mint egy jó kamaradráma szokott lenni, a színészek pedig egytől egyig kiválóak. A feszültség folyamatos, és nagyon együtt tudtam érezni a karakterekkel; a vívódó Louis, aki nyilván régóta készül erre a napra, de sehogy sem tudja, hogyan kezdjen bele, és nagyon fél. A legtöbbször felületes anya, akiből azért elő-előkerül a feltétlen szeretet, és egy ponton az is kiderül, hogy nagyon is tisztán látja a saját családját. Antoine dühe, fojtott érzelmei, agresszivitása és rejtett komplexusai mindent elsöprőek, de Cassel játéka a film végén teljesedik ki igazán. A húg éveken keresztül, ismeretlenül rajongva bálványozta Loius-t, és ezt nem rejti véka alá, egyedül ő beszél igazán felszabadultan. A legszánnivalóbb szereplő Catherine, Antoine felesége, aki félénken beszél mindenkihez, folyamatosan aggódik, férjétől tart, ám elég éleslátó. De mégsem minden csak Louis körül forog, és ez egy remek csavar.

its-only-the-end-of-the-world-poster

A rendező, Xavier Dolan karöltve az operatőrrel, André Turpin-nal, kihozta, amit egy kamaradrámából ki lehet hozni. A feszültség folyamatos, a rengeteg belassuló közeli mélységet és súlyt ad a pillanatoknak. Nagyon tetszik, ahogy a beállításokkal, fényekkel játszanak, ahogy lassítják a pillanatokat, egyedül a zárójelenet naplementés bevilágítása lett némileg giccses. A remek színészgárda játéka mellett érdemes megemlíteni a rendező lenyűgözően precíz színészvezetés is, aminek abszolút csúcspontja, az a jelenet, ahol Ulliel és Cotillard hosszú másodpercekig csak a szemükkel és az arcjátékukkal kommunikálnak egymással. Szinte tisztán hallani kimondatlan szavaikat. Hogy azért némi negatívumot is említsek; a főszereplőnek három flesh back-je van, amik erősen kilógnak a történetből, avagy inkább nem tesznek hozzá semmit. A film betétdalai sem ülnek, de szerencsére nincs belőle sok, ezeket leszámítva alig használ zenét a film, inkább csak a zörejekre, természetes hangokra épít, és ez jól is áll neki.

A film lényegében egy átlagon felüli családi- vagy helyzet dráma, ami nemhogy nem untat, hanem a fotelbe szögez az első perctől az utolsóig.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a tavasz.

Iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről!