Archív

A Quimbynek a tavalyi évben három kiadványa is megjelent, a kortársak feldolgozásait bemutató Tükröm-Tükröm (Tudósok, Hiperkarma, Ivan & the Parazol és még sokan mások), az angol nyelvű dalokból szemezgető English Breakfast, valamint a tizenegy új dalt felvonultató Jónás jelenései.

Sorlemezzel utoljára 2013-ban jelentkeztek (Kaktuszliget), tehát éppen ideje volt már egy új album megjelentetésének. A tavalyi munkatempóra és intenzív jelenlétre csupán a tusványosi fiaskó vetett árnyékot, így a bulvárt eddig látványosan kerülő zenekar rövid időre helyet kapott a pletykarovatokban is. Mielőtt azonban elmerülnénk a politikában, térjünk vissza a zenére; lássuk (vagy inkább halljuk) mit nyújt a Jónás jelenései.

Az albumot nyitó Forradalom jött ki elsőként, akkor nem estem tőle hanyatt, bár tetszett a dalon végig vonuló gyogyi-vokál. Ha egyben hallgatjuk az egész dalcsokrot, egész mást mutat, a végéről visszanézve felértékelődik, de ne szaladjunk előre. Rögtön a második dalban megérkezik Varga Líviusz, aki igazán indíthatna egy szövegíró kurzust a wannabe pop/rock sztárok egyetemén, ahová minden feltörekvő zenészt kötelezően beíratnék. A különböző énképeket felvillantó Tükrök olcsón még csak a bemelegítés, de már megkapjuk benne a zenekarra jellemző motívumokat. Kárpáti Dódi most két dalt is kapott (Vega-gringó, Méznyaló), az általa előadott szerzemények hallgatása közben többször eszembe jut, hogy vajon a Most múlik pontosannál becsatlakozott rajongók torkán vajon mennyire csúszik le a Réaumurban mért tragédia, vagy a Bicska Maxit őrangyallá trombitáló Louis Armstrong? Az altató álmában végre Kiss Tibor is magára talál, együtt zuhanunk ebben a lebegős szintihangokat és alter-rockos témákat is felvonultató többtételes műben, amelynek a végét éneklés helyett csupán szavalja a szerző. A bibliai Jónás Ninive helyett a külvárosban landol, egy koszos hajléktalan bőrébe bújva szónokol, míg a rendőrök el nem vezetik.

A leginkább Quimbys elemekkel operáló latinos Üzenet nincs a hiányérzet mellett a szabadság ürességére mutat rá: „Egy üres palackot partra vetett a tenger, de üzenet nincs, csak részegek”. Az egyetlen angol nyelven íródott szösszenet (Heaven Goes to Hell) épp csak egy pillanatra engedi a hallgatót elkalandozni, hogy aztán Dódi után Líviusz még rúgjon rajtunk egy utolsót a paródiába hajló Lejárt lemezekben. Vagány basszustéma, részeg lalalázás, és lassan leesik a tantusz: nem lesznek a gondjaink semmilyen módon orvosolva, tépett kebelbarátokkal révedhetünk a múltba, hallgathatjuk a bánat üvöltését: „Mi itt nem gyógyulunk, nem gyógyítunk, csak mélyen a sebekbe nézünk”. A Quimbyre korábban sem volt jellemző a hurráoptimizmus, de ez a mostani dalgyűjtemény a szövegeket tekintve komorabb, sötétebb az eddigieknél, a slágerek most kimaradtak, viszont van egy íve a lemeznek, ahogy a forradalomtól eljutunk a veszteségekig, és az elengedésig a Sirató című dalban. (Az egy zeneszámos letöltések korában ez külön pozitívum.)

A recept még mindig ugyanaz: feszes ritmusszekció, koszos gitársound, a kiállásban hangsúlyt kapnak a billenytűk, a lezárásban rockos elszállás trombitával kísérve, vagy pedig laza középtempó ugyanezekkel az összetevőkkel. Részemről a védjegyszerű elemekkel semmi gond nincs, helyenként azért eltérnek a szokásostól (Az altató álma), a gitárszólók is hangsúlyosabbak. Slágerek hiányában is sokszínűséget mutat az album, Líviusz és Dódi a szokásosnál többet szerepel, még a felejthetőbb szerzemények mellett (Az embered, Heaven Goes to Hell) is nagyon erős anyag, megkockáztatom, hogy a 2005-ös Kilégzés óta a legjobb albumuk.

A Quimby-t még nem kell temetni, pedig sokan megpróbálták az utóbbi időben, még mindig egyszerre van jelen a színházakban és a fesztiválokon (s mint ilyen, egyedülálló), még mindig magasan van az a bizonyos léc a dalok tekintetében.

Bujáki István
borító: Lossonczy Bazsó

Megosztom.

Comments are closed.

Mielőtt másnak is eszébe jutna…

Kövess minket facebookon!