Archív

Október elején jártam először Boszniában, nagyon jó kis roadtrip volt egészen délről Sarajevon át északra, mostari turistáskodással, nagyvárosi kávézgatással és isten háta mögötti pálinkázgatással a semmi közepén helyi öregekkel. Beleszerettem, persze, mert nem csak izgalmas, eklektikus és lenyűgözően gyönyörű ország, de a délszláv háborúnak köszönhetően nagyon kétarcú is. Most pedig, némi úri huncutság, néhányan elruccantunk síelni a bosnyák hegyekbe.

Az úticél a Sarajevotól kb. 30 km-re délkeletre lévő Jahorina volt a Dinári-hegységben. Csúcs: 1913 m, pályák összhossza: 12 km, liftek száma: 9 (már, ha megy mind). Olimpiai óriásműlesikló- és szlalompálya, mi kellhet még? Ja, persze, hó, még több hó, egy jó ratrak, balkáni muzsika és napsütés.

elhagyott hütte a hegyen - Jahorina

Elhagyott hütte a hegyen – Jahorina

Ez most nem síterep-ajánló lesz, sem élménybeszámoló a telelésről, az időjárás miatt sajnos amúgy sem sikerült végig sízni a hetet, ellenben legalább kielégítette a Balkán és a poszt-háborús helyszínek iránt érzett olthatatlan, zsigeri vonzalmamat. A síterep két dolog miatt is izgalmas e téren: 1984-ben itt (azaz a környéken, több helyszínen) tartották a téli olimpiát, jó nagy beruházással felhúztak mindent a sísáncoktól kezdve stadionokon és bobpályán át a hotelekig, szépen, a jó 80-as évek szoci-jugoszláv szájíze szerint. Ahogy ez az olimpiákkal már lenni szokott, jól túlköltekezték magukat, nem is készült el minden, és, mivel a téli olimpia elég specifikus, a felhúzott létesítmények jó részét azóta nem is tudják semmire sem használni, szépen terem rajta a gyom.

Azaz mégis akadt némi haszna, például a bobpályának, de addig még jó nyolc évet várni kellett. 1991-ben robbant ki a délszláv háború, ami végül 1995-ben Jugoszlávia szétdarabolásához vezetett. Az egyik legvéresebb modern kori európai háború, letarolta az egész országot. Ekkor, egészen pontosan 1992-95-ig zajlott az európai történelem leghosszabb ostroma is, Sarajevot teljesen körbezárták, és addig lőtték, amíg csak lehetett. (A háború részleteihez itt a Wiki.) A várost hegyek veszik körbe, ahol tökéletes támaszpontot nyújtott egy-egy hegyi lak, avagy, esetünkben az olimpiára felhúzott hotel, remek kilátás nyílik a mesterlövészeknek, a vasbetonból készült bobpálya kanyarulatai pedig mintha direktbe lövészárkoknak készültek volna. 

Napsütés és süvítő szél a hegytetőn, álló felvonók, kiváló alkalom egy kis túrázáshoz. Első cél a Trebević-hegy, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik a völgyben elterülő Sarajevo blokkházaira, golyószaggatta épületeire és az égnek meredő mecsetekre. Kanyargós hegyi út, foltokban vastag hó, égig érő fenyőfák, elszórtan düledező házak és néhány legelésző birka. A ‘84-es olimpiára felépített bob- és szánkópálya ‘82-ben készült el, ‘92 óta nincs használatban. A maradványok 1300 méter hosszan kígyóznak a fák között, a fordulók telegraffitizve és -tegelve, a vasbeton szerkezet megkopott és széttöredezett, mohás, tele lövések krátereivel. Nagyon hosszú szakaszon sétáltunk végig, de így is csak a felét jártuk be. A festéseknek csak nagyon kis része utalt a háborúra, pedig igen kézenfekvő téma lehetett volna. A napsütésben egyébként kifejezetten kellemes túra volt, de egy szürke, ködös napon valószínűleg elég depresszív lehet. Mindemellett nem csak mi sétáltunk rajta, úgy tűnik, a helyiek is előszeretettel jönnek ki túrázgatni és piknikezni a környékre.

Innen kocsival jó háromnegyed órára van Malo Polje, az olimpiai sísáncok. Azaz, ami megmaradt belőlük, kicsit beljebb, az Igman-hegyen. Az egyik sánc 112 m-es, a másik 90, 1980-ban készültek el, és a bobhoz hasonlóan a háború óta ezeket sem használják. Van itt egy kétüléses felvonó is, ami időnként még kiszolgálja a mellette lévő rövid pályát, de láthatóan ’80 óta nem újították fel, ahogy az éppen zárva talált étterem-hotel épületét se nagyon. A sáncokkal szemben a völgy közepén pedig a mai napig ott áll az olimpiai dobogó, amit a háború alatt kivégzőhelynek használtak. Bizarr. A falain viszont már kijavították a lyukakat, most csak kopott, de egészen egyben van.

Felsétáltam a sáncok tövébe, jobban mondva felszenvedtem magam az irgalmatlanul meredek, széttört, keskeny, havas-csúszós lépcsőkön. A kilátás szédületes, ahogy a magasság is. A nagyobbik sáncon még ott az olimpiai ötkarika, az egyik bénán csüng lefelé. A sáncból kilógnak a vasak, a repedésekben fűcsomók és kisebb cserjék kapaszkodnak. A hó olvad, mindenhol patakok csörgedeznek lefelé, az érkező kisebb víztározóvá duzzadt. Bár az ugrató le van zárva, nem hiszem, hogy bárki is megpróbálkozna onnan egy ugrással, ráadásul az egyikről már hiányzik is a vas. A ráfújt küklopsz-szerű figurával egyébként már találkoztam máshol is, kíváncsi lennék, mi ez. A síugrás amúgy sem tartozik a kedvenceim közé, álljon itt az egyik legjobb érv: a kelet-német Ulf Findeisen ugrása 1986-ban, akkor 24 évesen, de erősen elvétette, és, hát…

Ulf barátunk azóta is életben van, sőt, még jó néhány évig versenyzett is. Én pedig visszamásztam a völgybe, és elindultunk vissza Jahorinába. Bő napig házba szorultunk, ilyen hóvihart rég nem láttam már, de az utolsó két napra még ragyogó napsütés volt, felhő alig az égen, friss hó, a pályák zseniálisak voltak. De, hogy itt se unatkozzon az ember (már, ha unatkozik bárki is sízés közben), a hegyoldalban fel-felbukkan néhány romos épület, egy régi hütte, vagy épp egy valami, amiről nem derül ki, minek épült. Ez utóbbit még a felvonóról szúrtam ki, és persze, hogy nekiindultam megkeresni, hogy megnézzem közelebbről. 

Sehogy sem jöttem rá, mi akart lenni az épület, bár pár száz méterre egy régi csillagvizsgálót is láttam, talán összefügg. Sícipőben ugyan nem nagyon tudtam bejárni a házat, belülről amúgy sem volt túl izgalmas, és sok volt a letörés, rés, bent is sok mindent takart a hó, gondoltam, jobb lenne egyedül nem beszakadni az alagsorba. A végére azért mégis jöhet egy kis értékelés (összehasonlítási alap: szlovák, francia, olasz és osztrák síterepek): a pályák nem túl hosszúak, de élvezhetőek és közepesen jól karbantartottak. Nagyon kevesen síelnek igazán szépen, viszont nagyon sok a kezdő szinten síelő. A hüttékben barátságosak, mindenhonnan szól a balkáni pop (igen, leginkább gagyi, de akad Goran Bregović is), mindenki nagyon barátságos és vendégszerető, az árak hazai mérce szerint rendben vannak, a kaja pedig kiváló. Igazából, itt ettem életem egyik legjobb plejskavicáját. Minden egy kicsit old school és avítt, ’80-as évekbeli, és ennek megvan a bája. Szívesen visszajönnék máskor is.

képek és szavak: Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a nyár.

Kövess minket facebookon!