Archív

Barkóczi Noémi korábban is fel-fel bukkant az igényes, izgalmas, folkos-pop vonalon. Tavaly jelent meg első önálló nagylemeze, a Nem vagyok itt, ami az elmúlt évek albumszerű válogatása. Dalszerző-előadóként inkább az indie-folk megy nála, nem mellesleg MYGL-nek is énekel. Holnap ő is játszik a Ten Years Before következő koncertjén, ennek kapcsán kérdezgettük, hogyan is lyukadt ki a hétévesen zongorázni tanuló kislány egy szál gitárral, határozott kiállással a mostani színpadokon.

Tavaly jelentetted meg az első saját lemezedet Nem vagyok itt címmel, előtte pedig MYGL-el is dolgoztál együtt. Miért kezdtél újra bele saját projektbe?
Igazából sohasem maradt abba, folyamatosan írtam saját dalokat. A Barnával való közös munka sarkallt arra, hogy rögzítsem is őket. Sokáig azért nem mertem belevágni, mert nem tudtam elképzelni, hogy stúdiókörnyezetben is képes lennék ezeket a dalokat úgy eljátszani, ahogy a szobában szoktam. Hát, nem is nagyon tudtam, de nagyon hasznos tapasztalat volt és örülök, hogy Barna rábeszélt, nagyon sokat köszönhetek neki.

Egyre nagyobb helye van itthon az akusztikus dalszerzőknek (legalábbis fogyasztói füllel). Te hogyan tapasztalod ezt alkotói oldalról?
Nem nagyon tapasztalom, esetleg csupán annyiban, hogy alkotunk valamiféle közösséget, megtaláltuk egymást. Hogy a közönséget ez mennyire érdekli, hát… nem tudom. De tök jó, hogy sok helyen vannak ilyen estek, nem tudom, hogy ezelőtt mondjuk 10 évvel milyen volt a helyzet. Nekem mindig is szívügyem volt az egyszálgitáros zene, leginkább azt is hallgatok, ezért is nagyon izgalmas, hogy most már zenekarként is működünk. Januártól már van egy elég pofás kis felállásunk: Tóth Dorothy hegedül és énekel, Günsberger Ákos basszusgitározik (vagy basszusukulelézik), Gulyás Kristóf pedig dobol. Ez most megint egy új kihívás, teljesen más egy ilyen koncert hangulata, de nagyon élvezem.

Szerinted milyen ma énekes-dalszerzőként érvényesülni, főleg, ha értéket képviselsz?
Nem szeretnék ezen keseregni, Magyarországon a zenei életben érvényesülni mindenképpen kemény munka. Persze, gondolom, vannak szintek, de alapvetően vannak a befutott zenészek, meg akik folyamatosan koncerteznek, de másból élnek meg. A kettő között nagy a szakadék. Persze az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a tv-ben és a rádióban nincs platform a feltörekvő zenészek számára, vagy ha van is (pl. Petőfi TV), az is inkább alibiszerű, csak azok nézik meg, akik már amúgy is ismerik az adott előadót. Biztos fel lehet venni a kesztyűt, én még egyelőre jól érzem magam itt, ahol vagyok.

Nagyon szép, ahogyan a tökéletlenséget fejezed ki (hiszen tökéletesség valószínűleg nincs is). Miért érzed fontosnak ennek az érzetnek az átadását?
Azt látom, hogy a közösségi média által nagyon jó már mindenki abban, hogy többnek mutassa magát annál, mint ami, miközben mindenki ugyanazokkal a nehézségekkel küzd. Ha mindenki őszinte lenne, senki sem érezné, hogy kevés. Persze engem is megkísért néha, hogy jobb színben tüntessem fel magam, de nem akarok ezekre a hangokra hallgatni. A ricsárdgíres Pál Laci mondta egyszer, hogy a Nem vagyok itt egy sima lemez, én meg egy sima ember vagyok. Ez tetszett.

Szintén megkapó az az önirónia és érzékenység, ami a szövegeidben és a dallamaidban is felcsendül. Valóban ilyen vagy?
Hát abszolút. Pont ma mondtam valakinek, hogy nem lehet egy albumon keresztül csak szomorkodni. Nincsenek vegytiszta érzelmek a valóságban sem, komolyan venni magunkat meg végképp nem szabad (amit persze én gyakran megteszek). Persze az önirónia lehet védekezés is, ha az ember nagyon agyból írja a dalokat, akkor kevésbé sebezhető. Erre jöttem rá mostanában, valószínűleg kicsit próbáltam elviccelni mindent, pedig talán az sem megoldás. Már van négy új dal, amik érzelmesebbek, mint az eddigiek. Persze, a humor megmarad, de bátrabban megmutatom magam a dalokban, azt hiszem. Suzanne Vega mondta, hogy „egy vidám szöveghez unalmas vidám akkordokat választani.” Ezt én is így érzem, de megkapta azt a kritikát is, hogy ezáltal kicsit mindig hideg és kimért marad. Na, hát ezekkel kísérletezek.

Gyakran van az, hogy egy őszintén játszó női előadót sebezhetőnek titulálnak? Talán egy kicsit feminista kérdés, de inkább azt akartam burkoltan megkérdezni, hogy mennyire férfiorientált ma a hazai zeneipar?
Hmm, nehéz kérdés. Talán van abban valami, hogy mivel a fiúk többet „bandáznak”, könnyebben összeverődnek zenekarrá. De az is igaz, hogy nem tudhatom, nekem azért nehezebb-e, mert nő vagyok, vagy, mert introvertált, vagy csak mert simán kishitű. :)
Persze sokszor megkapom, hogy „jó volt, csak legyél picit magabiztosabb”. Erre mondta pár fiú zenészbarátom, hogy ők is megkapják, de azért tudok azonosulni Martha Wainwright „Bloody Motherfucking Asshole” című számával. („Oh I wish I wish I wish I was born a man
So I could learn how to stand up for myself. Like those guys with guitars. I’ve been watching in bars”)
Amúgy nem a sebezhető jelző a legszarabb, hanem a cuki. Ha az emberek látnak egy fiatal lányt gitárral, feltételezik, hogy cuki. Nagyon nehéz ez ellen harcolni, még ha nem is vagyok egy kifejezetten cuki ember. Na, ilyen baja nem hiszem, hogy a fiúknak lenne.

Zitával a Mayberian Sanskülottsból készítettetek egy interjút egymással a Phenomenonnak. Abban a cikkben említetted, hogy egy YouTube tutorialból próbálod elsajátítani Vicki Genfan gitárcsapkodását. Hogy megy?
Nem kenyerem a technikázás, azt is azért tanultam meg, mert rohadtul tetszett. Nem gyakorlok lelkiismeretesen, de a Téli Álom című számban úgy tolom! Most inkább a zenekarra koncentrálok, így kevésbé van szükség „mutatványokra”. Sőt, le is kell faragnom belőlük, hogy működjön egy dal ennyi hangszerrel. Persze jó lenne fejlődni, ezt mindig megfogadom magamnak (és aztán persze nem csinálok semmit).

Bekerültél a Stenk dalversenyébe a Köd a nappaliban című daloddal. Milyen érzés egy ilyen listán lenni?
Király! Az a jó, hogy már sokakat ismerek és szeretek a listáról és persze nem utolsó sorban nagyra tartok. Jónás Vera például belájkolta, hogy felkerültem… Ezek jól esnek.

Szerinted milyen esélyei vannak ma itthon a feltörekvő előadóknak? Mik a legnagyobb előnyök és hátrányok?
Szerintem vannak biztató példák, de az biztos, hogy rohadt sok meló. Ha az embernek van kellő önkritikája és kitartása, fel lehet törni. Az, hogy pontosan mi kell hozzá, nem kiszámítható, benne van az emberi tényező is. Én egyelőre csak pluszban csinálom, de rengeteget ad, még ha sokszor kimerítő is. Egy fárasztó nap után olyasmi kliséket szoktam gondolni, hogy ezért érdemes élni!

kérdések: Ten Years Before
fotó: Fülöp Dániel

Barkóczi Noémi a facebookon

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a tavasz.

Iratkozz fel, hogy ne maradj le semmiről!