Archív

Iszonyatosan vártam, hogy végre mozikba kerüljön a T2, de mire a bemutató dátuma elérkezett, valahogy húztam-halasztottam a dolgot, jöttek az aggályok, kételyek, nagy elvárások, dilemmák. Hiába, felnőtt az a generáció, meg egy Trainspotting folytatás nagyon meredek terep. Szerintem együtt nőttünk, és még ha nem is mindenki vallja be, mind szeretjük a nosztalgiát.

Adva van ugyanis egy elképesztően sikeres kultregény, Irvine Welsh 1993-as Trainspottingja, főhőseink egy maroknyi szerencsétlen herkás Edinburghban. Ennél persze azért jóval összetettebb a képlet. A regény sikerén sokat dobott Danny Boyle 1996-os adaptációja (a forgatókönyvet akkor is, most is John Hodge írta, akkor át, most meg) fiatal, akkor még relatíve ismeretlen színészgárdával: Ewan McGregor (Mark Renton), Ewen Bremner (Spud), Jonny Lee Miller (Sick Boy), Kevin McKidd (Tommy), Robert Carlyle (Begbie) és Kelly Macdonald (Diane). A regény és film kultikussá válását sokan sok helyen megvitatták már, ebbe talán nem is érdemes belemenni. Így alakult, és kész. Engem is megfogott. Imádtam, hogy olyan a karakterek nem a társadalom ártatlan áldozatai, hanem saját maguké, nem kapnak sem feddést, sem felmentést, de ez akkor is csak egy herkás függőség-sztori marad, megjegyzem, remek érzékkel, aprólékosan, és kifejezetten érzékletesen megfestve, egyes jelenetek érdemeit pedig nem lehet elvitatni.

Húsz évvel később folytatást készíteni a Trainspottingnak kemény húzás. Ráadásul ez már nem is adaptáció, Hodge csupán felhasználta az eredeti regényt, illetve Welsh Pornó c. regényét, hogy megalkossa a saját sztoriját, ismét Boyle rendezésében, ráadásul ugyanazzal a színészgárdával (kifejezetten jó pont!). A fonalat ott ejtettük el, hogy Renton, táskájában a pénzzel, mint aki jól végezte dolgát, elsétál, alatta a híres “Válaszd az életet, válaszd a munkát, válaszd a karriert, válaszd a rohadt nagy tévét…” monológjával. Hogy hova, nem tudjuk. Hogy tényleg választott-e, és mit is pontosan, az ránk volt bízva. Most, húsz évvel később Renton megérkezik az edinburghi reptérre, szintén táskákkal; egy a kezében, kettő a szeme alatt. Hiába, rajta is fogtak az évek.

Igen gyorsan kiderül, hogy a régi barátok nem feltétlenül repesnek az örömtől Renton láttán. Simon (AKA Sick Boy) például csuklóból felkeni a falra, majd a billiárd asztalra. Spud épp ki akarja nyírni magát, mikor Renton betoppan és megmenti, de igazából ezzel is csak még egyet rúg a nyomorúságos, még mindig heroinista, épp munkanélküli életén. Begbie egy ügyes húzással kiszabadul a börtönből, ahol az elmúlt húsz évet töltötte (ezen persze nem lepődünk meg), és folytatná a piti lopásokat, ám megtudja, hogy Renton visszatért, akit puszta kézzel, fegyverrel, kis bicskával, bármivel, de ki akar nyírni, tiszta szívéből. Szóval, szépen összejön a régi csapat.

A korábbi film egyik legnagyobb erőssége a karakterek voltak, antihősök, szikáran, ítéletmentesen. Ezt szerencsére a folytatás is megtartotta, és meglepő módon valahogy a legszerencsétlenebb Spud válik a kulcsfigurává Bremner kiváló alakításában, aki még akkor is szerethetően esetlen, amikor hányás csorog az arcán. Az igazi küzdelem is az övé, még ha ez nem is lesz tartós. De nem csak Bremner színészi alakítása kiváló, bizony a többieké is. Meghasonulás, nosztalgia, melankólia, a félresiklott életek elfogadása és keserűsége tű pontosan az arcukra van írva. Emellett pedig Boyle rendezése is ott van, ebben a filmben is sikerült néhány olyan beállítást és jelenetet összeraknia, ami előtt le a kalappal. Ellenben a nosztalgia mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Nyilvánvaló volt, hogy ez benne van a pakliban. A felcsendülő dalok és utalások a korábbi filmre még csak átlagosak lennének (várható volt, hogy a híres monológ is előkerül majd valamilyen formában, ez közepesen jó helyen van, szerencsére jó formában), sőt, a történet szempontjából szükségszerűek is, de a képileg is megjelenített emlékekből már több van, mint kellene. A gyerekkori emlékekből zavaróan sok van, és nem tudom eldönteni, hogy Boyle ezzel gúnyt akart-e űzni a nosztalgiából, vagy csak mellényúlt. A korábbi filmből feltűnő jelenetekre sem feltétlenül lenne szükség, ám ezek kifejezetten kreatívan vannak elhelyezve, víziószerűen vannak beintegrálva a jelenbe.

A T2 Trainspotting megugrotta a lécet, de csak épp hogy. Érett, életszagú folytatás, nem pedig bőrlehúzás. Vicces és sokszor kiszámíthatatlan. A karakterek melankolikusabbak, a maguk módján érettebbek is, a film csúcspontjai csendesebbek, kevésbé ütősek, de nem rosszak. Próbáltam olyan szemmel is nézni, hogy vajon az első film nélkül megállja-e a helyét, de ezt nem tudom eldönteni, érzésem szerint csak nehezen. De azért áll valahogy. Aki viszont látta, avagy szerette is a korábbit, mindenképpen szaladjon megnézni, csalódni nem fog, és egy kiváló folytatást kap.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Mielőtt másnak eszébe jutna…

Kövess minket facebookon!