Archív

Tíz év aktív koncertezés és három zseniálisan odarakott nagylemez után két éve az ország legjobb koncertzenekara takarékra tette magát. Ahogy elmondták, elfogyott a lendület. Az elmúlt két évet Turbo nélkül kellett töltenünk. Nagyon hiányoztak, ezt lássuk be. Tegnap este viszont, egyelőre egyszeri alkalomként címkézve, önmagukat meg nem hazudtolva nyomtak le egy jó kétórás koncertet az A38 Hajón. Sokáig nem találtam a szavakat.

Koraesti kellemes bográcsozásról szaladtam el, hogy Jónás Verára odaérjek, de a legjobb az lett volna, ha inkább ő jön hozzánk. Ezúttal ugyanis a zenekart otthon hagyta, egymagában a gitárjával lépett színpadra. A tavalyi, Tiger, Now! c. lemezét iszonyatosan szerettem, úgyhogy igazából szívesen hagytam ott a kerti partit. Vera hangja még mindig lehengerel, midig elgondolkozom, hogy egy ilyen aranyos lányból hogy jöhet ki ennyire karakteres, erős hang. De a hangja hiába jó, a dalok hiába jól felépítettek és szerethetőek, valahogy így zenekar nélkül egy kicsit kevés volt, hogy betöltse a hajó színpadát. Fura is, hogy őt választották a Turbo elé bemelegítésnek.

Néha az gondolom, hogy öreg vagyok én már az izgatottsághoz, de a szünetben azon kaptam magam, hogy egyik lábamról a másikra állva toporgok, lesem a terasz tévéjét, hogy vajon történik-e már valami a színpadon, aztán, amikor lekapcsolták a fényeket, úgy rohantam lefelé, mintha kergetnének, és mire mocorgás lett a színpadon, a tömegen is keresztülfúrtam magam, legelőre. Fények fel, újra itt a Turbo! Az első dalnál csak álltam, tátott szájjal. Balázs hangja egy picit berozsdállt, de a Neon Spines-ra belejött, és a közönség is feloldódott, a Magnetnél meg kezdett mindenki megőrülni. Szinte már el is felejtettem, Vigh Dávid milyen gitárszólókat tud élőben prezentálni, a térdem is bele-beleremegett. Rádöbbentem, hogy iszonyatosan hiányzott ez a zenekar. A Liquid Silvernél azt hittem, már a koncert harmadánál járhatunk, de egyre csak jöttek a húzós, jobbnál jobb dalok, nem nagyon hagytak szusszanásnyi időt sem, a Heavyweight Promises és a Cristal Valley egymás után pedig végképp hazavágott. Az akusztikus, negyedik lemezükről is játszottak egyet, a Kingdom of Dust női vokálját ezúttal Jónás Vera énekelte, akinek a hangszíne és az énekstílusa is sokkal jobban illett hozzá, mint Koszi Jankáé. De vissza a töményebb dalokhoz, a Mercury is újra leszakította az arcokat, és ezzel azt hittem, lassan vége, de megint csak tévedtem, szerencsére. Tanka elmesélte, hogy anno úgy került a zenekarba, hogy elhívták egy találkozóra, “de csak Dávid anyukája ült ott, aki épp horgolt, másfél órát beszélgettünk, majd beszálltam a zenekarba.” 

A ráadásban a Wild Ponynál Tankában alig maradt szusz, el-elfogyott a hangja, de ezek után még mindig végigtoltak egy jó húszperces ráadást. Az államat tapostam, nem is értem, hogy bírták energiával. Becsületes, odabaszós két órát prezentáltak visszatérésül, avagy “csak” életjelként. A régi nagy energiabomba, amit annyira szerettem bennük, ami miatt tényleg az ország legjobb koncertzenekara voltak, egy leheletnyit még olajozásra szorul, de két év szünet után ez a tegnap esti koncert a lehető legjobb dolog volt, ami Budapesttel történhetett. Nemcsak egy kiváló és mindenkit letaroló best of setlistet raktak össze, mindezt tényleg két órában (nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen hosszú koncerten, de hát van is mit játszaniuk bőven), üresjáratok nélkül, megtámogatva egy egyszerű, de nagyon ütős díszlettel, jó fényekkel és atmoszférikus vizuállal. A koncert után még sokáig nem jutottam szóhoz. Ha a következő koncertjükre megint két évet kell várni, de az is legalább ilyen lesz, becsszó, boldogan kivárom!

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál és Somogyi Lajos

Turbo interjúk és beszámolók itt
Jónás Veráról pedig itt találtok még többet

Megosztom.

Comments are closed.

Mielőtt másnak eszébe jutna…

Kövess minket facebookon!