Archív

Nem titkoltan két erős motivációm volt arra, hogy tegnap este az Akváriumba menjek; megnézni végre élőben a She Loves Pablo-t és az Apey & the Pea új dalát. (Ok, az új dal nélkül is mentem volna.) Nem csak számítottam rá, biztos volta benne, hogy arcleszakító élmény lesz. Nem csalódtam.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az ismeretségi körömben intenzíven kapom a zenei impulzusokat, így a horvát She Loves Pablo nem volt ismeretlen, sőt. A zágrábi srácok utóbbi két lemezükkel zsebre vágták a környező országok legkeményebb stoner arcait, és még engem is. Játszottak mára Clutch és a Karma to Burn előtt is, most pedig Apeyék előtt nyitották az estét. Először jártak nálunk, ez már régóta érett, nagyon vártuk. Az első két dalnál még egy kicsit bizonytalankodtak a Kis Hall színpadán, aztán nem volt kegyelem. Az alig negyvenperces koncert alatt úgy odatették magukat kora este, hogy csak lestem. A dobost leszámítva a srácok nem úgy néznek ki, mintha rock bandában játszanának, ám olyan húzós gorrve-os-funkys stonert nyomnak, hogy leesik az ember álla. Élőben is csuklóból küldik, iszonyat profin hozzák a súlyos riffeket, a dalok pedig kegyetlenül működnek. A Karma, a Friday’s Shepherd’s Pie Day vagy a Try Mandarin mind olyan dal, amit kötelezővé kéne tenni minden rádió számára, és akkor szép világban élnénk. De addig is, míg ez az utópia el nem jön, remélem, hogy jönnek még hozzánk, ilyen banda nem terem minden bokorban. Tökéletes és kemény alapozás volt az estéhez.

A folytatás a The Southern Oracle-é volt, akik idestova nyolc éve nyomják a HC-t. Kókai Barni és bandája megkeményedett rendesen, és ha csak egyetlen dolgot emelhetek ki a tegnapi (avagy a korábbi) koncertjeikből, az biztosan a színpadi kiállás. Persze, ehhez a stílushoz ez elengedhetetlen is, de azért kevés zenekarnak sikerül ezt a mértékű zúzást prezentálni a színpadon. Ettől eltekintve viszont továbbra sem sikerült igazán megkedvelnem a zenét, néhány kellemes riff akad számomra is, de összességében azt hiszem, a HC metál marad az én sárgabosró főzelékemnek; tudom, hogy finom, de meghagyom inkább a többieknek.

A Southern Oracle intermezzója után vissza a stoneresebb vonalra, következett a tegnap este sava-borsa, az Apey & the Pea. Valószínűleg nem mondok meglepőt azzal, hogy már össze se tudom számolni, hány koncertjükön jártam az utóbbi négy-öt évben. Bár 2008 óta nyomják, én valahol a Devil’s Nectar (2013.) megjelenésekor ismertem meg őket, ahogy a legtöbben ezzel hasonlóan vannak, az a lemez hozott nekik nagyobb áttörést, és, persze, hatalmas szintlépést is. 2014-ben jött a második nagylemez, a Hellish, ami után már rendesen megpakolták emberekkel pl. a Hajó gyomrát is. És, ha jól megy a matek, már nagyon érett egy új lemez, amit pedig már be is ígértek szeptemberre, HEX címmel.

A héten jelent meg, koncert előtti felizgatásképpen a készülő lemez első előhírnöke, a Slaves, jól összepakolt klippel együtt. A dal iszonyatosan pörög, szakít a doomosabb, sludge-osabb stoner vonallal, és egy keményebb, sötétebb, de nagyon is “apis” stílust hoz. Nagyon szeretem a srácokat élőben, és borzasztó kíváncsi voltam, hogyan fog a korábbi számok közé illeszkedni a Slaves. Főként költői volt a kérdés. Igen, jól. Nagyon jól. Kicsit még barátkoznunk kell, mert a kedvenceim még mindig inkább a JudasNazarthPothead lassabb, dallamosabb vonal, de mindezekkel együtt is imádom nézni, amit a színpadon művelnek. Élőben teljesedik ki igazán a zene, amit profin és pontosan játszanak, őszinte gonoszsággal az arcukon (és akkor Apit tekintve még finoman is fogalmaztam). Őszintén örülök, hogy mostanra már leginkább olyan színpadokon játszanak, mint az Akvárium vagy a Hajó, ahol technikailag és akusztikailag is megkapják, ami kijár; minden flottul megy, odabaszósan szól, így tisztán, szépen tudják földbe döngölni a közönséget. Néhány fő híján teltházas bulit csináltak, és minden elismerésem, ismét.

Décsy Eszter
fotó: Zsiga Pál

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu