Archív

Néhány évtized alatt a tetoválás nemcsak fejlődött, de kanonizálta is magát, mint művészeti ágat, sőt, egyes művészeknél igen magas szintre ért. És, hogy mi jön a csúcs után? Hát persze, hogy a trash! A trash hullám egyik nagyon izgalmas szegmense pedig a handpoke tetoválás, ami itthon még nagyon gyerekcipőben jár.

Olyannyira gyerekcipőben jár, hogy egyelőre még csak ketten törik az utat a hazai szcénában, és teszik ezt nagyon tehetségesen és kreatívan. Sipos Rozita (23) csupán csak egy éve döntött úgy, hogy dobja az egyetemet és inkább kézi böködéssel mintázza a bőrünket. A handpoke tetoválás technikáját külföldről hozta magával, itthon pedig, most már közel 3500 instagtamkövetővel, hamar keresett lett. Vele beszélgettünk egy kicsit a technikáról és a trashullámról.

Az SZFE-n tanultál színházi nevelést, de a diploma előtt otthagytad. Miért dobbantottál, és hogyan lett ebből tetoválás?
Azért hagytam abba, mert tetoválás lett belőle. Azért kezdtem színházi nevelést tanulni, mert emberekkel akartam foglalkozni, valami olyannal, aminek társadalmi hatása van, mert ez mindig fontos volt nekem. Szeretnék hatást gyakorolni a világ működésére. De aztán rájöttem, hogy az én személyiségemhez ez a csoportvezetői attitűd mégsem passzol, a figyelmemet nem nagyon tudom szétaprózni mondjuk 30 gyerekre. Ehhez képest a tetoválás nagyon felszabadító érzés, egyetlenegy kis tűhegynyi pontra kell koncentrálni, ebbe minden koncentrációmat és figyelmemet bele tudom tenni. Az is nagyon fontos, hogy a kezemmel csináljak valamit és, hogy lássam az eredményt. A színházban nagyon sok az agyalás, a vakvágányok, esetleg visszafordulás, és igazából soha nem fogsz kapni egy olyan visszajelzést, amiből tudod, hogy most tényleg nagyon-nagyon jó, amit csinálsz. A tetoválásban meg azt érzem, hogy önmagában már az, hogy az én alkotásomat valaki a bőrére akarja tenni, az egy olyan visszajelzés, amiből biztosan tudom, hogy valamire biztos jó, amit csinálok. Hiányzott egy ilyen konkrét visszajelzés.

A handpoke nem egy elterjedt dolog itthon, nem lett volna egyszerűbb elkezdeni a “hagyományos” tetoválással?
Egy barátnőm kinn élt Dániában egy ideig, és ott mindenki ezt nyomta, otthon a kis koliszobában. Ő is elkezdte csinálni, megmutatta, és láttam, hogy ez nagyon király, úgyhogy elkezdtem magamon csinálgatni, aztán rajta is, meg a barátaimon. Valahogy annyira azt éreztem azonnal, hogy ez AZ, hogy eszembe sem jutott, hogy géppel is megpróbáljak dolgozni. Szerintem ez is inkább személyiség kérdése, a handpoke nagyon lassú folyamat, nagyon meditatív és megnyugtató. Én rosszul bírom a stresszt, és nekem valahogy a gép nagyon-nagyon stresszes, mert ott egy vonal, az egy mozdulat, és nagyon nagy a hangsúly azon az egy mozdulaton, míg a handpokenál ez egy szépen lassan felépülő folyamat, minden egyes mozdulaton sokkal kisebb a nyomás, és emiatt sokkal inkább tud meditatív, repetitív folyamat lenni, amibe nagyon bele tudom magam engedni.

Mi a különbség technikailag a handpoke, a “hagyományos” géppel készült és a tradicionális kopogtatós módszerrel készült tetoválások között? Hogy működik az alkotási folyamat?
Ez egy teljesen hagyományos tetoválótű, ugyanaz, amit a gépbe is beletesznek, csak én a kezemben fogom. Lényegében én csinálom ugyanazt a mozdulatot, amit a gép százszor olyan gyorsan csinálna. :) A tradicionális kopogtatós módszernél a tűcsoport más, én körtűt használok, ott pedig laposan vannak elhelyezve a tűk.

A munkáidról két dolog is eszembe jutott; a nagyon egyszerű vonalrajzok és a választott minták miatt egy kicsit a gyerekrajzokra asszociál az ember, ez tudatos választás volt? Az olyan munkáiddal, mint az az üveg “with your tears” célod valamilyen társadalmi, emberi üzenet vagy kritika megfogalmazása?
Persze! A saját gondolatköreimet és érzelmeimet öntöm ilyen formába, és próbálom úgy csinálni, hogy más emberek is tudjanak kapcsolódási pontot találni benne, de ezek abszolút a belőlem jövő, a világra adott reflexiók.
A stílus pedig, ez az egyvonalas grafikai világ, amúgy is közel áll hozzám, ez az, amit én is szeretek magamon viselni. Régen sok olyan portrét rajzoltam, amiben nagyon sok színt és árnyékolást használtam, nagyon sokat játszottam textrúrákkal, de a tetoválásban ez nem áll közel hozzám. Mostanában kezdtem kísérletezni dotworkkel és részletgazdagabb vagy absztraktabb dolgokat is ki akarok próbálni, hogy technikailag is kihívások elé állítsam magamat, de inkább ez az egyszerűbb, letisztultabb, naívabb stílus áll hozzám közel. Néha egy kicsit összeütközésbe kerülök magammal emiatt; ha pont ilyen kísérletezőbb, bonyolultabb mintát készítek, azt veszem észre magamon, hogy magát a folyamatot nagyon élvezem, de a végeredmény, hiába jó technikailag, valahogy mégsem viselném magamon.
Szeretem amúgy ezt a kísérletezést, az új dolgok kipróbálását, aztán meglátom, ezek merre visznek majd tovább. Igyekszem a hatásokat úgy beolvasztani a munkáimba, hogy közben azért önmagam maradjak.

Említetted, hogy a technikának vannak korlátai. Mondjuk egy nagyon realisztikus portrét meglehetne csinálni? Hol vannak ezek a határok, meddig lehet elmenni?
Egy fotoreált nem nagyon lehet vele megcsinálni, de pont a dotworkön keresztül nagyon magas szintig el lehet vele menni. Vannak művészek szerte a világban, akik csinálnak portrékat dotworkből nagyon szépen kidolgozva, árnyékolva. Nem korlátozódik az egyvonalas gyerekrajzszerű mintákra, hihetetlenül csodálatos dolgokat lehet vele csinálni. Színekben nincsenek korlátok.

Olyan tíz-húsz éve még mindenhol azt hallgattuk, hogy csak a “börtönviseltek és huligánok” viselnek magukon tetoválást, és itthon évekbe telt, míg kivívta magának a művészeti ágként való elismerést, hogy az utca embere számára sem meghökkentő, hanem elfogadott dolog legyen, vagy akár értékelje is. A te munkáidról is és erről a trash hullámról, a vastag kontúrokról, de még a kézi böködéses technikáról is a “börtöntetkókra” asszociálok. Mit gondolsz, miért fordulhatott át a magas művészetből az ilyen “kvázi” gyökerekhez?
Szerintem ez egy generációs hozzáállás. Egy barátom nagyon szépen megfogalmazta: make ugly beautiful again. Én ezzel mélységesen egyetértek. Ez a szépségről alkotott normák felrúgása. Nem csak az a szép, ami fotorealisztikus vagy hihetetlenül esztétikusan van megrajzolva. Ez a trash. Ebben a generációban benne van ez a minden mindegy érzés, ami miatt már nem gondoljuk, hogy klasszikus értelemben fontos lenne az esztétikum, hogy ehhez igazodnunk kéne, inkább ellene megyünk. Ráadásul már a tetoválásnak sem kell bizonyítania, hogy művészet és már nem a “züllöttséghez” kapcsolódik, hiszen már elfogadott, így már nyugodtan megteheti, hogy azt csináljon, amit akar. Ebben persze sok irónia is van.
Itthon a handpoke technikát még sokan azonosítják a kezdetleges, házilag összegányolt dolgokkal, sokan gondolják, hogy hülyegyerekek otthon a koszban berúgva varrótűvel szurkálják egymást. Külföldön viszont ez már elfogadott, professzionális technika, amit ugyanúgy szalonokban alkalmaznak. Itthon még csak a fiatalok, az underground nyitott erre, szerintem még évekbe telik, hogy szalonokban is megjelenjen. De én nem is tudom elképzelni, hogy szalonban dolgozzak itthon, külföldre viszont sok helyre hívtak már.

Igen, azt hallottam, hogy nagy világutazó vagy…
Sokan keresnek instagramon külföldről is, és ha valahonnan többen is írnak, utánanézek, hogy milyen szalonba mehetnék, felveszem velük a kapcsolatot, megnézik a munkáimat, és ha fogadnak, akkor megyek. Eddig Berlinben voltam nagyon sokat, Brüsszel nagyon pozitív élmény volt, csodálatos, ahogy virágzik ott az underground tetoválókultúra, de hamarosan megyek Barcelonába és Madridba is.

Mindezt úgy, hogy még csak egy éve csinálod komolyan, és ez szép teljesítmény. Mik a tervek a jövőre?
Úgy néz ki, Berlinbe költözöm, ami sok szempontból előrelépés lesz, de egy kicsit visszalépés is. Itt már van egy nagyobb kör, akik ismernek, és ez elég ahhoz, hogy megéljek belőle, de kint elsőre ez nyilván nem lesz meg. Itthon összesen ketten vagyunk, Anni (instagramon: @mimcza) meg én, akik ezt a technikát használjuk, és elég kevesen, akik ezt a stílust, viszont nagyon sok ember vevő rá, egyre többen, és részben emiatt is van ez a kiváltságos helyzetünk. Kint még több embert érdekel ez a műfaj, de ott többen is művelik, így nehezebb lesz kitűnni közülük. Lesz benne kihívás, de vágyom erre, izgalmas lesz. Meg sokat szeretnék még utazni, de gyakran haza is jövök majd.

Décsy Eszter
képek: Sipos Rozita @rozita_ttoo

Kövessétek instagramon itt!

Megosztom.

Comments are closed.

Csak a lájk ad erőt

és mindent lebíró akaratot!

Kövess minket facebookon!