Archív

Női sorsok, végzet, lekiismeret-furdalás és némi rejtély, pont ez hiányzott most a hazai mozikból. Némi késéssel, de végül megérkezik Pedro Almodóvar legújabb filmje, a Julieta.

Almodóvar mestert még egyetem alatt zártam a szívembe, csokorra néztem a Rossz neveléstől visszafelé, majd oda is, mindet. Korai trash és tabudöntögető filmjeitől a kiforrottabb, kifinomult és magas szintű filmnyelvet használó alkotásaiig mindet. Számomra a legmeghatározóbb filmélmények közé tartoznak 1991 és 2009 közötti filmjei, megmásíthatatlanul. Még A bőr, amelyben élek is nagyon erős mozi volt, hűen saját nevéhez, ám a legutóbbi, a Szeretők, utazók már kifejezetten nem tetszett, még ha voltak is jó pillanatai és sok mindenben emlékeztetett a korai filmjeire. A hamarosan nálunk is moziba kerülő Julieta elé kicsit kétkedve, de reményteljesen ültem le, hiszem a női karakterek és -érzelemvilág mindig zseniálisan szépen és pontosan volt megfestve a rendező filmjeiben, úgy, ahogy arra talán nem is képes más. A forgatókönyvet maga Almodóvar írta, méghozzá a Nobel-díjas kanadai írónő, Alice Munro novellái alapján, ez pedig, Munro írásait ismerve, különösen vonzó volt.

A történet dióhéjban: Julieta (Emma Suárez) épp csomagol, hogy Olaszországba költözzön a pasijával (Darío Grandinetti), de egy nap felbukkan Bea (Michelle Jenner), ezzel pedig gyökeresen borul minden. Julieta kidobja a pasiját, feladja a lakását, eltűnik mindenki elől, és Madridnak olyan pontjára költözik, ahol korábban élt, ám most a házfelügyelőn kívül már senki nem ismeri. Egy memoár megírásába kezd, amit lányának címez, Antianak, aki 12 éve eltűnt. Julieta apró részletekig előszed mindent a múltjából, szerelmétől (Daniel Grao) kezdve, a lányuk születésén át, halálig, költözésig, idegösszeroppanásig.

A Munrora jellemző történetvezetést, azaz az időben oda-vissza ugrálást Almodóvar megtartotta és nagyon jól kezeli, feszesen váltakoznak az idősíkok. A történet mélyen megérintő, a színészi játéknak köszönhetően pedig tű pontosan átérezhető. A fényképezés Jean-Claude Larrieu munkája, egy-egy kompozíciója kifejezetten szép és nagyon hatásos. A The Guardian és az IndieWire kritikusai szerint ez a film a spanyol mester legjobb munkája az elmúlt évtizedben, de valójában az elmúlt tíz évben csupán három filmje volt; a Megtört ölelések, A bőr, amiben élek és a Szeretők, utazók; ez utóbbit nem volt nehéz megugrania, ám a másik kettőt nem sikerült. Egy leheletnyivel kevesebb szentimentalizmust és több keménységet vártam a filmtől, ahogy pörögtek a kockák, a vége pedig már-már nem is rá jellemzően van elvágva. A házvezetőnő karakteréről (Rossy de Palma) sok ponton a Manderley ház asszonya c. Hitchcock remek jutott eszembe, remek feszültségteremtő karakter volt, aztán elvarratlanul eltűnt, ahogy Ava (Inma Cuesta) és Julieta viszonyába is érdemesebb lett volna mélyebben belemenni, ez is kissé kidolgozatlan szál maradt. Azonban Julieta története, az önostorozása, az idegösszeroppanása, a titkai gyönyörűen kidomborított, érett motívumok, ez a film legnagyobb erőssége. Összességében pedig tényleg nem egy puhány alkotás, csupán Almodóvar olyan magasra rakta magának a lécet, hogy ha éppen megugorja és megrezeg, azt észrevesszük, holott így is egy kifejezetten jó drámát kaptunk.

Décsy Eszter

Megosztom.

Comments are closed.

Csak a lájk ad erőt

és mindent lebíró akaratot!

Kövess minket facebookon!