Archív

Van ez a rák a gyomromban. Igazi páncélos dög, hatalmas vörös ollókkal, lifegő szőrös csápokkal. Ez a rák belülről emészt, megeszi a testemből az irodalmat. Nyelni se tudok miatta és folyton száraz a torkom. Mi lesz, ha elfogy belőlem valami, ami talán soha nem is létezett? A napokban azt vettem észre, hogy már fogalmazni sem tudok. Se szóban, se írásban. Ezt a bennem izgő-mozgó állatot nevezik a tévében homárnak. Nem vagyok nagy gourmet, de azt tudom, a homárt még élve forrázzák le, beleteszik egy nagy fazékba, fazékra fedő, ahogy anyám mondja födő, aztán vége. Sötétség. A húsa kifehéredik és ehetővé válik. A sötétség óta nincsenek önálló gondolataim. Ami maradt, csak a rák adja már a számba. Mármint a szavakat, a rák adja, a szavakat.

Reggel hat óra, nem találom a papucsom. Hideg lábujjakkal kotorászok az ágy alatt. Vaksötét van. Aztán ráülök az irányítóra, kezembe veszem, nyomok egy 4-est. Bekapcsolódik a tévé. Hang nincs rajta, csak a képernyő villogása tölti be a sötét szobát. Mindig így alszom el, a hangtalan tévére. Valami főzőcsatorna megy, idétlen mosolygás, hitvány locsogás, a nyelv képmutató és pusztító oldala.

Reggel hét, a metrón vagyok. A nyelv emészti önmagát, kopik, korcsosul. A rák azt mondatja velem, üljön csak le, néha meg azt, ne haragudjon hölgyem, elejtett valamit, hölgyem. A nyelv önkényes fasz. Szolzsenyicin Rákosztáját húzom elő, jó vaskos könyv, belelapozok, de nem állnak össze a mondatok. Érzem, fogyatkozom. A gyomromban ollók csapkodnak, izzadok, karjaim merevek. A végállomásig utazom, eljátszom, hogy elmerülök az olvasásban. Egy nő rángatja hangos kislányát, hogy maradjon végre nyugton. Velem szembe ülteti le. A kislány elhallgat, hosszasan bámul rám. Szörnyű látványt nyújthatok neki. Úgy áll rajta a sapka, mint madárijesztőn a szalmakalap. Én is bámulom őt, egyikünk sem enged. Végül ő veszít. Egy hajléktalan fazon jobban leköti, az imént szállt fel a Kálvin téren. Hosszú még az út.

Délután két óra, az egyik majom ketrecét takarítom. Nemrég kezdtem az állatkertben, előtte egy összeszerelő üzemben dolgoztam, tengelyek átmérőit vizsgáltam. Azóta kemény páncél vesz körül. A páncél alatt hűvös nyálkás bőr. Jobban fekszik az állatkerti munka. Van két jegesmedve, napokig el tudnám bámulni, ahogy a vastag szőrzet hullámzik a fagyos vízben. Csak úsznak fel és alá. Fel és alá, ezt érzem én is. Körülöttem a nyílt tenger. Nagy levegő, alámerülök. A jeges víz felszíne fodrozódik még kicsit, aztán elcsendesedik. Lent kinyitom a szemem, alulról figyelem a jégtáblákat, itt-ott apró halak úsznak a testem körül. A végtelen csendet csak a buborékok hangja szakítja meg, amint azok elhagyják orrlyukamat.

Délután hat tíz, hazafelé tartok. Hogy fogok tudni írni, ha olvasni sem tudok? Felmenőim tudományos szaklapokba írtak egész életükben, nem telt el olyan nyár, hogy nagypapám ne mesélt volna egy-egy történetet az írás tiszteletéről. A rák ezeket is elemészti. Néha azt érzem, a hasfalamat kapargatja belülről és ki akar törni. Mire kijut, talán semmim sem marad.

Este hét húsz, lekanyarodok a lakásom előtt, egy nőt kezdek követni. Még a feljárónál pillantottam meg, úgy érzem, van benne valami a múltamból. Követnem kell, hogy megtudjam, mi is az. Mennyivel maradjak le mögötte? Gyorsan lépdel előttem. Hosszú kék kabátot visel, ha oldalra pillant, látom vörös göndör fürtjeit, arca ismerős. Mióta is nem voltál nővel? Válaszolj, a rák kérdez! Az idejét éppen tudom, de kerülöm, hogy rágondoljak. A rák izgalmi állapotba jön a nőtől. Még a füléből is az ondóm folyna, úgy megdugnám, suttogom magam előtt. A rák mondatja velem. Most egy ételbárba tér be. Követem én is, rögtön megcsap a menzák ismerős olajos szaga. Egy nő jön ki a férfi mosdóból, lerakja a felmosót és kiszolgál bennünket. Tarhonyás húst választok, pedig nem is vagyok éhes, a rákot táplálom. Figyelem, ahogy a nő leveszi kék kabátját és leül egy asztalhoz, egy pillanatra sem tekint rám. A rák belülről egyre intenzívebben zabál. A legegyszerűbb szavak jelentései cserélődnek most fel bennem, kiver a verejték, keserű a nyálam. Közvetlen mögötte ülök, érzem a parfümjét. Az eddig kék kabátos nő, már vörös kardigános, vörös, mint a főtt rák. Ollói most a villák, melyek újramelegített pörköltet szántanak. Fészkelődni kezdek, mikor egyszer csak hátrafordul, egy rövid pillantást vet rám, majd megszólít:

– Ide ülne mellém? Nem szeretek egyedül enni.

Meglepően nyugodt a hangja. Szó nélkül felállok majd a tányérommal együtt leülök vele szembe. Vörös vagyok, mint a rák.

– Maga követett engem. Tudni akarom miért. Ne ijedjen meg, én is érzek néha késztetést effélére, habár még soha nem mertem ezt megtenni – ivott egy kortyot, majd egész testével felém fordult. – Ezért tisztelem magát. De válaszolna végre?!

Teljesen elfogytak belőlem a szavak. Szerettem volna megszólalni, annyi időt tölteni akkor és ott a nővel, amennyit csak lehet, de nem tudtam megtenni. Nagy levegő, aztán merülés. Apró halak úsztak körülöttem. A ruhám gyorsan átnedvesedett, jéghideg víz ömlött be minden testnyílásomon. Kinn a nyílt tengeren, most a jégtáblák is gyorsabban úsztak.

Szepesi Kornél
Budapesten él, szakmája szerint tervező, de az irodalom hozza balanszba az életét. Novellákat és prózaverseket ír. Ez az írása a Fiatal Írók Szövetségének prózaműhelyén bukkant fel. 

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu