Archív

A Linkin Park megtanulta a leckét: eredetiség, ihletettség, igényesség – mind csak kerékkötő a lejtőn. Most, hogy végre önfeledten száguldanak, a pokolig meg sem álltak. A sátán lejátszójában a One More Light pörög. A vén patás elismerően biccent a srácoknak, és lelkesen mutatja meg új otthonukat Kanye West és a Maroon 5 szomszédságában. Mike Shinoda és Chester Bennington összesandít. Kissé csalódottak. Ha már idáig utaztak, Ted Bundy-val meg Sztálinnal lógtak volna. De ez a pokol egy másik köre. Az, amelyet kultúrbűnözőknek tartanak fenn.

Ha a közönség – vagy fogalmazzunk úgy: a sötét tömeg – reakcióira figyelünk, megállapíthatatlan, hogy egy zenei előadó komfortzónáját elhagyva merész kísérletezésbe fogott, vagy értékeit megtagadva tömegtermékké hanyatlott. A visszhang e két esetben megtévesztésig hasonló. A kommentmezők trollserege két szektára hasad, és fröccsöntött kaszáikat kiegyenesítve, a dehumanizálás teljes fegyverarzenálját bevetve ugranak egymásnak. Az egyik váltig állítja: ez a Rocksztár már nem az a Rocksztár – eladta magát. A másik válaszul kitagadja amazt a rajongók szent szalonjából, minthogy rajongásból elégtelenre vizsgázott, majd elmagyarázza neki, hogy Rocksztár már nem húszéves, és az önismétlés egyébként sem funky.
Fanatikusok tüzelnek egymásra, falig tolt önérzettel és nulla öntudattal vívják a háborút, amelyben az igazság mindkettejük ellensége. A józanság hangja még csak föl sem sejlik a fegyverropogás mindent betöltő zajában.

A Linkin Park körül így megy ez már jó tíz éve. Először 2007-ben, Minutes To Midnight lemezük apropóján sütötték rájuk az „ÁRULÓ” billogot mindazok, akik meggyőződésük szerint már a rácsos ágyban a Papercut ritmusára rázták a csörgőt. A következő nagylemez, a 2010-es A Thousand Suns jutalma még több véres köpet volt. A kevesebb gitár – több elektronika kettőse egy rockzenekarnál rendszerint ezzel jár, pláne, ha korábban, bár mégoly bátortalanul, a „metal” jelzőt is be találtuk lengetni zenéjükre.
Szögezzünk le egy alaptételt a továbbiak értése végett! A pop (ha úgy tetszik: trendi) és a trash (ha úgy tetszik: kommersz), nem szinonimái egymásnak. Michael Jackson talán a legkézenfekvőbb szemléltetője ennek. Miközben ő maga a pop, soha nem szállt alá a csatornába, hogy szarosvécépapír-jelmezben húzza a patkányok nótáját.

Azért fontos tisztázni ezt, mert mindenkori vita tárgya, hogy a Linkin Parkot szabad-e egyáltalán szeretnie, komolyan vennie egy ízlésére kényes zenefogyasztónak. A sznob óriási bajban találja magát, valahányszor olyasmibe fut, ami bár ízlésének való, mégiscsak „túl népszerű”.
A Linkin Park mindig is like-érzékeny márka volt. Pályafutásának nem akadt olyan momentuma, amikor ne lett volna trendi. Eleve egy szökőárként felduzzadó, s legalább olyan hirtelen letűnő műfaj, a nu metal hátán érkezett a köztudatba. Ennél is beszédesebb, hogy a színtér reprezentánsai közül nem akadt még egy, aki a hullám apadtával is képes volt felszínen maradni. A Linkin Park olyat tudott, amit kevesen: rezonálni a divat frekvenciáján anélkül, hogy abban önmagát vesztve tömegtermékké devalválódjon.

A One More Light e vonatkozásban sorsfordító. Az album, amit Mike Shinoda cinizmusát nem kímélve úgy promózott, mintha valami forradalmi hangzáson kísérleteznének, nagyon is ismerősen szól. Hiszen ez a shoppingolás jól megszokott hangulatfestő zenéje! Szirupos főzet, amivel a mekis hambi jobban csúszik, a New Yorker-t otthonná varázsoló, a plázák kultúramentességét hordozó steril tartalom.
A Linkin Park, korábban bármilyen irányt is vett, felismerhető maradt, ezúttal azonban feloldotta identitását mikróban langyított csillámpóni-ondóban, és papírpoharakba töltve odalökte a Starbucks népének. Miközben legszemélyesebb lemezükként hivatkoznak rá, a One More Light nemcsak habkönnyű, de tökéletesen szervetlen is. Hallgatása közben az volt az élményem, hogy nem zenészek írták, hanem a tömegkultúra laboratóriumában tenyésztették ki a dalokat.

Saját nimbuszuk, s azon keresztül az egyetemes kultúra rombolását nem is bízták a véletlenre: a társszerzők névsorában sorjáznak a trash-pop dicstelen márkaneveivel (Rebecca  Ferguson, Nicki Minaj, Pitbull, Selena Gomez, Justin Bieber, Maroon 5, One Direction, stb.) fémjelzett producerek. Soha a Linkin Park ennyi gesztust nem gyakorolt még a leghitványabb értelemben vett mainstreamnek. Van itt minden, amitől fölgerjed a H&M katalógusok lapjain megszerkesztett fiatalság: rádióbarátra gyengített gitárok pufogós lábdobbal és jól megtekert hi-hat játékkal, pitch shiftelt nyünyörgések (Nobody Can Save Me, Good Goodbye, Battle Symphony, Sorry for Now), ooh-ooh és nah-nah (Talking to Myself, Halfway Right), a záró Sharp Edges-nél pedig egy tábortűzi veretés erejéig Avicii is beköszön.

Túlzás volna azt állítani, hogy a One More Light minden, ami nem Linkin Park, hiszen ezek a csávók mindig is szemérmetlenül flörtöltek a pátosszal. Volt, hogy túl is tolták, és rendesen meghágta őket – ilyen aktusból született eleddig legnyálasabb, leggusztustalanabb szerzeményük, a The Messenger (2010; A Thousand Suns). Ami újdonság jelen esetben, az a gátlástalan belesimulás a szürke masszába, a korábban képviselt kulturális nívó és dalszerzői kvalitás tudatos leszállítása a befogadási küszöb alávaló szintéje. Anélkül, hogy túlértékelném a Linkin Parkot, elmondható, hogy bármily elszántan loholt a trendek nyomában, mindvégig megőrizte jellegzetességét, egyéni karakterét. Ez az, amit most feladott, és ez megbocsáthatatlan lépés.

De olyan negatív vagyok, hogy nem is szóltam a lemez pozitívumairól! Andalító tudni, hogy a Linkin Park immár teljes biztonsággal felléphet szalagavató bálokon. Lépésről lépésre minimalizálták annak esélyét, hogy a nagyi pacemakere kiakadjon, és egy huszárvágással végre megérkeztek a 0%-hoz. Innentől már az sem lehetetlen, hogy Chester Benningtont unokájává fogadja egy kedves idős hölgy (csak azokat a randa bigyulákat vegye már ki a füléből, nem való az!)
Ezen felül jár nekik egy meleg kézszorítás Brian Tracy-től. Megmutatták, hogy ha eléggé akarod a sikert, valóban nincs eszköz, amitől vissza kéne riadnod. Mindent bele, fiúk! A lélek árfolyamát ma alacsonyan jegyzik, de a nagyoknak még mindig jövedelmező kereskedni vele.

Értékelés: 10/4

Füzi Viktor

Megosztom.

Comments are closed.

Itt zöldebb a fű és kövérebb a nyár.

Kövess minket facebookon!