Archív

A keleti blokk cementgyárai, skandináv mítoszok és csillagászati fogalmak keverednek egységgé kifinomult, izlandi zenékre jellemzően lágy nyelvezettel, erős költői hanggal Ferencz Mónika tű pontosan és tudatosan szerkesztett első, Hátam mögött dél című kötetében.

A Hátam mögött dél még tavasszal jelent meg a Scolar gondozásában, és bő két hónap hordom magamnál minden nap. Elő-előveszem, elolvasok egyet, mélázok rajta. Ritkán húz be ennyire egy verseskötet, de a Hátam mögött dél világa gyönyörű és nagyon átélhető. Intenzív érzelmek és megnyugvás jellemzi, ami egyrészről nagyon betalált abba az életciklusba, ahol magam is vagyok, másrészről pedig azzal a fajta költői hanggal szólalnak meg a versek, ami olyan, mint az izlandi zene; a tűz és a jég egyszerre van jelen benne. A kötetről a szerzővel, Ferencz Mónikával beszélgettem.

Décsy Eszter interjúja

A kötetet égtájak szerint osztottad ciklusokra, ahol a Dél inkább konkrétabb, urbánus képekkel dolgozik, Észak inkább természeti és érzelmesebb. Kvázi ellentétei egymásnak és nyilván a cím miatt is elsősorban mindenki erről a kettőről beszél, kérdez. De mi a helyzet a többi égtájjal, azok mit képviselnek számodra, mik a főbb motívumai?
A délkeleti ciklusba soroltam a gyermekkort idéző verseket, mivel mégiscsak kelet jelöli egy napnak (így az én hosszú, években mérhető napomnak is) a kezdetét, dél pedig, ha még csak mondóka szinten is, a mögém kerülést. A nyugati és északnyugati ciklust egyfajta hídként képzeltem el észak és dél között. Tulajdonképpen azt a folyamatot jelöli, ami a napnyugtakor kezdődik és a kék óráig kitart. Ami alatt minden elcsendesedik, kitisztul és lenyugszik.

A Káprázó űr genezistörténet, olyan mintha ez lenne az egész kötet alfája. Miért lehet érdekes a skandináv mitológia 2017-ben Budapesten? Mi fog meg benne igazán? 
Mindenféle magyarázat arra, hogy honnan jövünk és hogyan nézhet ki a világ azon kívül, amit képesek vagyunk emberi érzékszervekkel felfogni, szerintem rendkívül érdekes és engem személy szerint végtelen ideig képes lekötni. Bár nem volt célom, hogy részleteibe menően bemutassam a skandináv mitológiát, már csak azért sem, mert nem ismerem mélyrehatóan, nem foglalkoztam vele a kötet előtt, csak írás közben akadt kezembe egy ezzel részletesen foglalkozó könyv. A Káprázó űr inkább egy nagyon jó és érdekes játéknak ígérkezett a kötet szempontjából, aminek adott egy olyan motívumrendszere, ami képes egy plusz jelentésréteget pakolni a kötetre. Ilyen szempontból tekinthető alfának is, de ez csak egy lehetséges értelmezési mód. Remélem azért a kötetben több olyan kiindulási pont is van, ahonnan értelmezhetőek az egyes részei. 

Mi az, ami vár északon? Merre haladsz jelenleg?
Most éppen arra vágyom, hogy tudjak olvasni, fordítani, és ezzel bepótoljam az elmaradást. Bár Kosztolányi írja, hogy ha egy röpke kétórás délutáni szunyókálás után felébred az ember, rögtön azon kapja magát, hogy annyi új könyv, cikk, kritika, akármi jelent meg, hogy az elolvasásukhoz egy élet is kevés lenne. Ha így számoljuk, az a fél év, amíg a köteten dolgoztam, kétezer-százkilencven kétórás pihenővel ér fel, tehát elvileg majdnem ugyanennyi élet kéne a pótláshoz is.

Visszatekintve most, bőven a kötet megjelenése után, mennyire tükrözi hűen az előtte lévő éveket, amikből táplálkozik?
Már talán írás közben is rengeteget torzítottam szövegeken. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, a lehető legrobotszerűbben, legobjektívebben kellett volna megélnem és utána elmesélnem dolgokat. Az utolsó ciklus versei között vannak a legrégibbek, amikhez most három-négy év után nyúltam hozzá, és ennyi idő után már lehetetlen pontosan ugyanolyan benyomásokkal és érzésekkel szerkeszteni, mint amikor megírtam őket. Az egyetlen kivétel talán a Valami kiszámíthatatlan című vers, amit egy nagyon jó barátnőmnek, Kopcsányi Lillának írtam, körülbelül két éve, de nem nagyon tudnék hozzátenni jelen pillanatban se többet, mint amit leírtam.
Van egy viszonylag friss vers is a kötetben, a Jegyzet az elmaradóhoz, aminek fő gondolata, akkor fogalmazódott meg bennem, amikor nagymamámat bevitték a kórházba, és talán mind éreztük, hogy ezek lesznek az utolsó napok. Egyszer álltam az ágyánál és elképzelhetetlennek tűnt, milyen érzés lehet feküdni egy kórházi ágyban 80-90 évesen és belegondolni abba, hogy olyan, mintha a 15, 20, 30 éves kori emlékek is csak tegnap történtek volna. Ráébredni arra, hogy elérkeztünk arra a pontra, amikortól már nincs mód előre- csakis visszafele nézni, és bármit is találunk ott, az már nem a miénk, magunk mögött hagytuk és nem mehetünk vissza, hogy újra rátaláljunk és átéljük pontosan ugyanúgy, ahogy 15, 20, 30 évesen. Aztán a szerkesztés során rájöttem, ez a gondolat túlságosan is kilóg abból az atmoszférából, amit én északnak tulajdonítok, ezért pont az ellenkezőjére futtattam ki verset: hogy mennyire megnyugtató tudni azt, hogy most már tényleg túl vagyunk a nehezén, és végre nem kell előre nézni, sem aggódni azon, hogy nincs is feltétlenül mód rá.
Nagyon érdekes egyébként, hogy nem sokkal a kötet megjelenése után kaptam Barlog Károlytól egy hosszabb véleményt e-mailben, aminél úgy éreztem, pont azt és úgy látta meg a kötetben, ahogy én is összegezném a négy évvel ezelőtti, a köztes, meg a mostani énem benyomásait a kötetről. És akkor rájöttem, hogy hiába hordozom magamban mindhármuk részét, hiába vagyok tisztában azzal, hogy egykor velem történtek meg ezek a dolgok, sokszor nekem is nehéz közel kerülnöm egy-egy olyan sorhoz, ami egykor sokat jelentett. Szóval összességében úgy érzem, hogy hűen tükrözi a kötet az elmúlt három évet –­ folyamatában –, de a déli ciklussal, talán egy-két változtatástól eltekintve, a fiatalabb énem, az északival pedig én vagyok jobban megelégedve.

Cementgyár ősszel

Ötéves múltam.
Nagyanyámék házának ablakából
néztem, ahogy a váci cementgyár
mozdíthatatlanul áll az éjszakában.
Még nem tudhattam, hogy más városokban
hidakat és házakat világítanak ki úgy,
ahogy itt északon a beton és a dér
fenyegető tornyát.
Ekkor jött be nagyapám.
Kezében az áttetsző rózsafüzér az örökös
el- vagy visszavágyódás záloga.
Azt hittem, apámról beszél, de kiderült,
hogy Istenről meg az óceán mélyén élő
kivájt szemű, torz állatokról.
Beszélt, én pedig figyeltem, ahogy a háta mögött
elbújnak a fények.
Közben észrevétlenül vettem át
a másik szobában fekvő
huszonkét kilós férfi légzésének ritmusát.
Nagyapám ezután elindult és kulcsra zárta
a pálmaágakkal teli szoba ajtaját.
Csend lett. Hallani lehetett,
ahogy a házban fekvő férfi beleiben
nyolc lábával toporog a halál.
Az átszivárgó hangok tompa ütemére
ütni kezdtem a hideg beton falat
és eszembe jutott, hogy az is csak
cement meg víz; hogy ami porból lett,
az egyszer azzá is válik majd.
Ütöttem a beton falat és láttam,
hogy az öklöm porcelán.

Ha jól tudom, jártál Köményezni, milyen hatással volt az írásaidra a műhely? Milyen tapasztalataid vannak erről? Érzed szükségét, hogy járj még a jövőben is?
Az, hogy a FISZ táborban Sirokai Mátyás és Bajtai András műhelyébe kerültem, az első fontos állomás volt, ahogy később az is, hogy ebből megalakult a Köménymag irodalmi csoport. Jelenleg nem érzem a szükségét, hogy eljárjak műhelyezni, de csak azért, mert a műfordítás jelenleg úgy érzem, többet tud tanítani nekem, mint bármi más.

Műfordítóként miket fordítasz, mi alapján választasz alapanyagot? Milyen metódussal dolgozol, és milyen sikereid vannak e téren?
Általában a neten keresgélek, vagy külföldről rendelek olyan könyveket, amelyek a kritikák, leírások, részletek alapján jónak ígérkeznek. Ha megtetszik egy szerző, akkor megnézem, hogy aki őket szereti, kiket szeret és olvas még, vagy ő maga kiket ajánl az interjúiban.
2016-ban megnyertem a Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat, az volt igazából az első visszajelzés és löket, hogy folytassam (bár valószínűleg enélkül is folytattam volna). Sikernek viszont nem tudom, mit nevezhetnék vagy miben mérjük ezt, de ha teljesen szubjektíven is meghatározhatom, akkor azokat az élményeimet tartom a legnagyobb sikernek, hogy megismerkedtem többek között például Richard Siken, Adrienne Rich, Carl Phillips, Warsan Shire, Juana Adcock verseivel. Juanával pedig még személyesen is volt szerencsém találkozni a 2016-os Petőfi Irodalmi Múzeum által szervezett műhelyen. Sőt, ha minden igaz, idén együtt is fogunk dolgozni a FISZ táborban, amit például emiatt is nagyon várok már.

Néhány ponton Björk és Sigur Rós jutott eszembe a kötet olvasásakor, de szerinted milyen zeneiség van a verseidben, ha hasonlítanod kéne stílushoz/zenekarhoz/előadóhoz/dalhoz? Hat rád egyébként a zene inspirációként, vagy segíti az alkotói folyamatot?
Vannak verseim, amik konkrét zeneszámok hatására íródtak, például egy Son Lux vagy egy Sóley számra. A kötet szerkesztése alatt inkább szöveg nélküli klasszikus- és elektronikus zenéket hallgattam, mert az segített a legjobban a koncentrálásban. Björköt, Sigur Rós-t alapvetően nagyon szeretem, meg igazából a legtöbb izlandi bandáért nagyon oda tudok lenni, úgyhogy nagyon hízelgő, ha ők jutottak eszedbe olvasáskor.

Általánosságban szerinted milyen reláció van zene és líra között?
Igazából a kettő alapjai majdnem ugyanazok, tekintve, hogy mindkettő vizsgálható füllel felfogható fizikai jelenségekkel, ami mindkettőnek a szakmaiságát, technikai alapját adja. Aki pedig versírással vagy dalszerzéssel hivatásszerűen foglalkozik elengedhetetlen, hogy elsajátítsa őket. De sokszor elég vékonyak is a határok, nem véletlen, hogy annyi verseskötet megjelenik dalszövegekkel vagy, hogy egy-egy vers könnyedén megzenésíthető. Persze a forma vagy a dallam sosem elegendő, nem véletlen például, hogy Bob Dylan kapta meg az irodalmi Nobel-díjat és nem Rihanna, még akkor is, ha ez utóbbinak több aktív rajongója van.
Ha pedig irodalomtörténetileg vizsgáljuk a kérdést, akkor a kettő alapjai pontosan ugyanazok, egyetlen közös őstől származnak, csak rájuk is ugyanúgy hatott az evolúció, mint a minden másra. Még az ősi eposzok is verses formában íródtak, hogy könnyen megjegyezhetőek, énekelhetőek legyenek. Hihetetlen belegondolni abba, hogy azóta az epika műneme milyen messzire eljutott, ahogy a drámáé és a líráé is.

Villámkérdés: top 5 zenei és top 5 irodalmi élmény?
Inkább mondjuk azt, hogy top 5, ami elsőként eszembe jut. Irodalmi: Richard Siken, Michel Deguy versei, Herta Müller, Hermann Hesse regényei és Henrik Ibsen drámái. Zenéből pedig talán Sóley, Son Lux, Gregory Alan Isakov, Patrick Watson és persze a The Beatles.

fotók: Szabó János

Megosztom.

Comments are closed.

A lájk felmelegít, és tele van C-vitaminnal.

Kövess minket facebookon!

 

 NOWmagazin.hu