Archív

Tíz évnyi teljes csend és elzárkózás a nyilvánosság elől, majd hirtelen egy új könyv. Tisza Katát mindig is izgalmas karakternek tartottam, új kötete, az Akik nem sírnak rendesen pedig kissé meghökkentő fordulat, főleg az évtizednyi hallgatás után.

Pontosan emlékszem arra, ahogy a hintán ültem egy játszótéren, kezemben a Revánssal, amit valahonnan kaptam. Kinyitottam és olvasni kezdtem. Nagyon megütött. Az első ráismeréseim egyike a kortárs, modern magyar irodalomra. Tisza Kata úgy írt, amivel azelőtt nem találkoztam; őszinte és kifinomult nyersséggel. Ráadásul fiatal nőként. Nagyon megfogott, el is olvastam sorban a többi könyvét is, majd később a megjelent Magyar pszichót és a Doktor Kelopátrát is. Aztán Tisza Kata eltűnt. Elege lett a médiasztárságból. Sajnáltam. Hiányzott.

Az évek alatt újabb diplomát szerzett az ELTE PPK-n, lett két kislánya, az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának doktoranduszaként pedig az életutakat, öregedést, identitást kutatja. Hiába fogadta meg, hogy többé nem ír szépirodalmat, ha sokára is, de mégiscsak utat törtek maguknak a szavak, és különös kis prózaversekben, pszichoprózákban manifesztálódtak. Így született meg az Akik nem sírnak rendesen.

Elsőre nagyon furcsa volt olvasni. Nem tudtam eldönteni, hogyan nyúljak hozzá; olvassam egyesével vagy egyszerre többet, kell-e újraolvasni, vagy csak hagyjam, hogy sodorjanak. Bevallom, nagyon lassan éreztem rá az ízükre. Nagyon sűrű nyelvet használ, tele szimbólumokkal, absztrakcióval. Érezhetően nagyon stabil alapokra épült szövegek ezek, az alapozást pedig egyértelműen a szerző kulturális- és szociálpszichológiai tanulmányai és kutatásai adják.

“Nagyon sűrű nyelvet használ, tele szimbólumokkal, absztrakcióval”

Ahogy Babiczky Tibor is írja a fülszövegen: a szövegek “egyszerre mélyen személyesek, ugyanakkor merítenek a kollektív tudattalanból: mindenki a saját sorsára ismerhet bennük.” Ez a magunkra, avagy gyakrabban csak élethelyzetekre való ráismerés valóban működik, a legtöbb szöveg esetében a velejéig megragadja a helyzet belső, leggyakrabban magunk elől is titkolt vagy fel nem ismert mechanizmusait, mozgatóit, és kegyetlen érzékkel mutat rá, csomagolja sokszor lírikus nyelvbe. Nagyon szép transzformációk, amik kifejezetten megdolgoztatnak, nemcsak az értelmezés terén, de sokszor alaposan elgondolkodtattak a saját életemen. Bedob egy olyan helyzetbe, ahol muszáj értékelnem, reflektálnom magamra, és ezt nagyon élveztem.

És akkor, amikor végre ott lett volna a helyzet, a férfi csak állt és nézett. Nem csinált semmit. Hát nem szeret, gondolta a nő, hazamegyek. Szeretnélek, csak még félek, maradj vele, fordult meg a férfi fejében, de mondani nem merte. Elengedte, a nő pedig elment. Hogy mi történt, egyikük sem értette meg. Manapság senki sem elég türelmes. És senki sem elég türelmetlen.

Ugyanakkor a sűrű, szimbolikus, absztraktba hajló nyelvezet néha önmagába fordul, egyes szövegeknél az volt az érzésem, hogy túl elvont akar lenni, mintha ettől emelkedne szépirodalmi szintre (ilyen helyzetekben szokták példaként emlegetni a Kispál dalszövegeket), de inkább a értés és élvezhetőség rovására megy. Néhány szövegben túl profán, pszichológiai nyelvvel, egyfajta ténymegállapítással is lehet találkozni, ezeknek egy kicsit töltetlék érzetük van. Ilyenekből azonban szerencsére nincsen sok, a kötet többségében kemény, letaglózó és nagyon eltalált szövegek vannak, nagyon jól megírva. Gyökeresen más téma, perspektíva és nyelvezet, mint Tisza Kata korábbi írásai, mintha egy teljesen új szerző első (igen erős első) könyve lenne ez. Jó eséllyel újra elő fogom venni, amíg várom a következő könyvét.

Décsy Eszter

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen, Scolar Kiadó, 2017. 

Megosztom.

Comments are closed.

Csak a lájk ad erőt

és mindent lebíró akaratot!

Kövess minket facebookon!